FőképEz a kötet bár névleg a vadászathoz kapcsolódó rövid írásokat tartalmaz, azért tiszta szívvel mégsem nevezhető erdő-mező-nádas köré csoportosuló történethalmaznak, mivel (miként azt már az Öreg utakon gyűjtemény kapcsán is említettem) a hangsúly nem a lesben eltöltött órák izgalmán, a téli hajtások feletti nosztalgiázáson van.

Az elmúlás feletti örömmel (mert mi még itt vagyunk és van mire emlékeznünk) vegyített borongás érzése fogalmazódik az olvasóban, régi barátok, ismerősök és rokonok felidézése, hajdan volt nyarak, susogó nádasok, gondtalan ifjúkori kalandok, vagy éppenséggel nemzeti tragédiák – az elszórtan fellelhető humoros részletek ellenére, összességében muszáj szomorkodnunk lapozgatás közben.

Aki erre a hangulatra nem különösebben vevő, az mégse tegye le ezt a könyvet, mert elrejtve a történetekben fellelhető néhány ötletcsíra a későbbi híres regényekből (Tüskevár). A nyári vihar által a nádasban eláztatott két pesti kamasz jelenetének korábbi változatában még maga az író a főszereplő, a szenvedő alany. Csak nála az égiháború nem tüdőgyulladásban végződik, hanem a mentorként tisztelt Matula felbukkanásával, és szimbolikus felnőtté válással (köszönhetően a pálinkás butykosnak).

Vagy amikor a Téli berekben Tutajos farkast lő – nos ennek is megtaláljuk korai, ha úgy tetszik, még kidolgozatlan változatát ebben a válogatáskötetben. A főszereplő ezúttal is az író, azon sem szabad csodálkoznunk, hogy ő sem dicsekszik az ily módon elejtett kutya bőrével.

Egyszóval aki keres, az irodalomtörténeti elemeket is talál, de úgy vélem többen vagyunk azok, aki „beérjük” Fekete István ízes mondataival elővezetett történeteivel – egy hajdan volt világ emlékeivel.

Kapcsolódó írás:Horváth József: Fekete István bibliográfiája