FőképAz immár kultikus státusú amerikai író 1961-ben kiadott harmadik regénye élesen eltér az ötvenes évek próbálkozásaitól. Vonnegut itt már felhagy az utópia és a tudományos fantasztikum mindenképp az írói szabadságot korlátozó – noha a fantáziát kétségtelenül fölöttébb hatásos módon megmozgató – regény-típusaival, és helyette a valóság sötéten humoros (szó szerint akasztófa-, de legalábbis hóhérkötél-humorral előadott), ámde realisztikus képét festi meg egy amerikai-német polgár tudathasadásos megközelítésében.

A humor persze az Éj anyánk esetében még nem kacagásra fakasztó passzusokat, vagy tényleges vicceket jelent – ilyesmivel csupán a későbbi, az írói én magára találása következtében felszabadultabb művekben találkozhatunk –, hanem a különféle: verbális, helyzeti és szerkezeti iróniák többszörösen egymásba csúsztatott, egymást erősítő alkalmazását kell értenünk az író kapcsán sokat emlegetett abszurdizmus, vagy fekete humor alatt.

A regény témája Henry Fielding híres XVIII. századi nagyregénye, a Tom Jones tanulságának továbbgondolása, miszerint nem elég jónak lenni, jónak is kell látszani. Vonnegut létfelfogása azonban már a poszt-egzisztencialista filozófiák hatását mutatja, és a látszatokat teljességgel azonosítja a valósággal, vagyis szerinte megfellebbezhetetlenül azok és olyanok vagyunk, aminek és amilyennek mutatkozunk.

Mindehhez nem is találhatott volna eltaláltabb és hitelesebb alakot, mint az Ötös számú vágóhíd egyik epizódjában Vonnegutra jellemző módon ismét felbukkanó Howard W. Campbell, Jr. kettős ügynököt, aki a második világháború alatt a náci propagandagépezetbe beépülve, számára dekódolhatatlanul közvetített létfontosságú üzeneteket az amerikai kormánynak.
A kémkedés eleve skizofréniát előfeltételez, ám különösen igaz ez egy olyan író esetében, aki meggyőző tehetségét a cél gonosz mivoltának teljes tudatában, mégis erkölcsi aggályok nélkül szenteli egy totalitárius rendszer szolgálatának.

Az üzenet megerősítése végett Vonnegut két másik aspektusból is kifejti a felvett szereppel járó önmeghasonulás veszélyeit: Campbell második szerelme az önmagát a főhős háború végén eltűnt feleségének, Helga Nothnak kiadó húg, Resi Noth; az egykor írói babérokra áhítozó Campbell fiatalkori szellemi hagyatékát sajátjaként feltüntető orosz író, Bodovszkov pedig egy másik alkotónak kiadva magát (vagyis elsajátított alkotásait kiadva) arat sikert. Akárcsak Campbell, mindketten belepusztulnak a maszktól való kényszeres megszabadulással járó ontológiai űr elviselhetetlen paralízisébe.

Bodovszkov plagizálásának esete ráadásul jellegzetesen posztmodern kérdést vet fel: vajon az írásmű, a szöveg tekinthető meghatározó, teremtő erőnek, a léttel és lélekkel azonosítható szubsztanciának, avagy a kimondott szó mögött rejlő logosz? A kérdés lényegében megválaszolatlanul marad, habár az írói hagyaték újbóli felbukkanása után meghozott öngyilkos elhatározás, és az írásos formában megmaradt drámák önálló életre keltése inkább a szöveg primátusát sejteti.

Az Éj anyánkban tehát már megvan minden, amitől Vonnegut kora egyik legfontosabb amerikai írójává válhatott: a poszt-egzisztencialista kérdésfelvetés, a markánsan fanyar, az írót önmagát sem kímélő humor, valamint a – jelen írásban még nem említett – rövid, öntükröző fejezetek.
Aki élvezettel olvasta a Macskabölcsőt, annak vélhetően éppannyira tetszeni fog az 1963-as korszakos mű előképeként is felfogható Éj anyánk is.

A szerző életrajza