Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

David Gemmell: Árnyjáró

Drenai a végpusztulás szélére sodródott. Az ország királyát egy orgyilkos megölte, földjeit vagriai seregek kegyetlen katonái tapossák. Drenai-nak egyetlen esélye maradt a túlélésre, a győzelemre. Egy legendás vért, a Bronzpáncél, ismét lelket önthet az emberekbe és megfordíthatja a hadiszerencsét, ám a páncélhoz csak a Kiválasztott férhet hozzá.

Árnyjáró kiszabadítja a vagria-i katonák fogságából Dardalion-t a Forrás papját. Saját vérét itatja meg vele, hogy visszahozza az élők sorába. Ez olyan fordulópontot jelent mindkettejük életükben, amely gyökeresen megváltoztatja hozzáállásukat a világhoz, sorsuk pedig – tudtukon kívül – örökre egybefonódik.

Ez a „vérátömlesztés” egyébként meglehetősen furcsa dolgokat eredményez. Árnyjárót, aki tudtán kívül eddig a Káosz malmára hajtotta a vizet, megfertőzi a Forrás jósága, ugyanakkor Dardalion-t a Gonoszság fertőzi meg. Mindketten olyan képességek birtokába jutnak, amellyel teljesebbé válhatnak, talán úgy fogalmazhatnánk, ezek a dolgok hiányoztak eddigi életükből. Árnyjárónak legfőképpen az emberi oldala változik, olyan jellemvonások jelennek meg nála, amik eddig teljességgel idegenek voltak tőle, vagy hidegen hagyták. A pap olyan képességek birtokába jut, melyekkel eredményesen veheti fel a harcot a vagriai Testvériség sötét lelkű mágiahasználóival. Ugyan együtt indulnak tovább, hogy megállítsák az ellenséges sereget és megszerezzék a Bronzpáncélt, de mindvégig mindketten magányos hősök maradnak és csak villanások erejéig alakul ki köztük bensőségesebb viszony.

Röviden ennyi Gemmell könyvének története, amely a heroikus fantasy újabb remekműve. A történet elég változatos és váratlan fordulatokat sem nélkülöző. Amikor biztosak lehetünk a dolgunkban, az író mesterien csavar egyet a szálakon, ezzel teljesen új helyzet elé állítva szereplőit, és persze minket is. A főszereplők magukon viselik a magányos hősökre jellemző vonásokat, szinte flegmán, félvállról veszik a legkilátástalanabb helyzeteket is, érzelemmentességüket a végsőkig próbálják megőrizni, némán masíroznak a halába ügyük igazáért. Belül azonban ők is csak érző, emberi lények, még ha nem is mutatnak ebből kifelé semmit.

Pár dolog zavaró lehet a könyvben. Egyes párbeszédek túl nyersek, szinte tőmondatok. Nekem ezek nem illettek a képbe. Összevetve más Gemmell művekkel, feltűnő ez a változás. A karakterek személyisége nem igazán indokolja ezt; talán az alkotó lusta volt a párbeszédek írásakor.


Mezei Attila - 2005. május 4.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!