Főkép

Hát itt van újra kedvenc párizsi főfelügyelőnk, és azonmód négy új történettel bűvöli el rajongóit. Ezek közül az első megerősíti azt a véleményemet, mely szerint cseppet sem véletlenül került a rendőrségen belül a gyilkossági csoport élére. Vele egyetértésben elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is sikeres ügyész vagy bíró, esetleg ügyvéd válna belőle. Ehhez hiányzik belőle az ítélkezés iránti vágy, valamint az általánosításra, a kategorizálásra való hajlam.

Miként az nyomozás közben is elhangzik, Maigret mindenkit egyedien kezel, az igazság kiderítése számára sokkal fontosabb a tettes rablógyilkosként, vagy bérgyilkosként való azonosításánál. Ez a hozzáállás nem mindig vívja ki a társszerveknél dolgozók rokonszenvét, de az elért eredmények, a lefülelt bűnösök száma elhallgattat minden ellenvetést.

Georges Simenon korosodó főszereplője környezetét (embereket és helyszíneket) a korábbi regényekben megszokott tömörséggel, látszólagos elnagyoltsággal ismerteti – kis túlzással impresszionista módon, a pillanatnyi benyomások érvényesülnek a hosszadalmas leírások helyett, apró gesztusok és mondatok jellemezik a menet közben felbukkanó szereplőket. Még sincs hiányérzetünk, a történet, a nyomozás úgy teljes, ahogy van, egyfajta ihletett állapotba kerülünk, miként az Maigret esetében is történik minden gyilkossági ügyben (legalábbis azokban, amiket mi ismerünk).

Csak itt – ellentétben a festőkkel, írókkal, zenészekkel – az alkotás végeztével, ami a gyilkos leleplezését, vagy rosszabb esetben az igazság kiderítését jelenti, nem minden esetben adatik meg a feloldódás, megkönnyebbülés állapota.

Ahogy haladunk előre a sorozat köteteivel, úgy erősödik azon véleményem, hogy hiba lenne Simenon regényeit szimpla krimiknek nevezni. Annál többről van itt szó, aminek talán egyik legmarkánsabb példája a szóban forgó regény.

A szerző életrajza