Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Robert Merle: Malevil

Ha úgy akarom sci-fi, ha úgy akarom, utópia, ha viszont másként nézem, egy kortalanul klasszikus történet néhány önhibáján kívül rendkívüli helyzetbe került emberről. Na persze nem csak úgy kutyafuttában, 300 oldalon összecsapva, hanem nyugodtan, már-már csevegő stílusban, mint ahogy – valljuk be nyugodtan –, el is várjuk az évtizedek tapasztalatával és istenadta tehetséggel rendelkező mesélőtől, akinek olyan regényeket köszönhetünk, mint az Állati elmék, a Két nap az élet, a Védett férfiak, a Mesterségem a halál, a Francia história sorozat és A sziget.

1977 áprilisában (ne feledjük, hogy Merle 1972-ben írta a regényt) egyik percről a másikra megszűnik az áramellátás, elhallgatnak a rádióállomások, és mindent elemésztő hatalmas tűzvihar söpör végig a francia tájon. Csupán Malevilben, ebben a középkori, angolok által emelt várkastélyban, a pincék hűvös mélyén marad néhány túlélő. Mi történhetett? Atomtámadás? Természeti katasztrófa? Mivel semmi és senki sincs, aki válaszolhatna a túlélők kétségbeesett, ám teljesen jogos kérdéseire, nekiállnak, hogy feltérképezzék a helyzetet. Amikor felmennek a felszínre, szinte semmit sem látnak a mindent beborító füsttől. Hacsak azt nem, hogy a környéken rajtuk kívül nincs egyetlen élőlény sem. Kellemetlen. Mi lesz így velük? És a civilizációval?

Aztán néhány hét múlva elkezd esni az eső. Úgy tűnik, a természet már elkezdte az önregenerációt. Ideje lenne, hogy az emberek is megszervezzék az életüket, hiszen pillanatnyilag rajtuk múlik az emberiség (persze ha ennek ilyen formában még van értelme) sorsa. Legalábbis ők így hiszik. Tevékenységük nyomán szépen lassan kialakul egy közösség, amiben szinte már-már nyomasztóan idillikussá válik minden, amikor kiderül, nincsenek egyedül.

Magukat a történéseket Merle egy ügyes húzással Emmanuel Comte, a túlélők vezetőjének naplóján keresztül tárja elénk, bár szavainak folyamatosságát időnként megtörik a kis csapat második vezetőjének (Thomas le Coultre) kommentárjai. Elbeszélésük nyomán velük együtt kerülünk vissza a „középkorba”, hogy ismét felfedezzük a civilizáció vívmányait. Hihetetlen, mennyire hozzászoktunk ahhoz, hogy egy kapcsolóval világosságot lehet gyújtani, egy gombnyomással hangokat vagy éppenséggel mozgó képeket lehet elővarázsolni, hogy a víz (a hideg és meleg egyaránt) csapból folyik, hogy a melegedéshez és a főzéshez nem kell tűzifát gyűjteni, hogy…


Galgóczi Tamás - 2005. március 13.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!