Főkép

Ez a Maigret történet a fehérborral tálalt esetek közé tartozik. Párizsba beköszönt a tavasz, selymes napfényével, ami nem csupán az épületeket szépíti meg, hanem az emberek hangulatát is felvidítja. Langymelegével pedig meglazítja a szorosra gombolt télikabátokat, előrevetítve a felöltők és a nyári hőségtől lucskossá vált ingek idejét.


Maigret, társaihoz hasonlóan élvezi a kellemes időjárást, és ellazult nyitottsággal fogadja látogatóját, aki nem a fővárosból, hanem a tengerparti Saint-André-sur-Merből érkezett. Joseph Gastin mentőangyalként tekint a főfelügyelőre, akitől „csupán” azt várja, hogy tisztázza őt a gyilkosság vádja alól, amelyet a falu lakói szerint ő követett el.

Maigret nem igazán érti, miért pont őt választotta ki a férfi, és első hallásra semmi sem világos számára. Igaz, csupán fél füllel figyel a vallomásra, képzeletét sokkal inkább foglalkoztatja egy emlék, amikor évekkel korábban egy hasonló falucskában nyaralt, osztrigát falatozva, amelyet fehérborral öblített le.
Az illat és az íz, megerősítve a tavaszi napsütéssel, váratlan lépésre készteti: még aznap útra kell Gastin társaságában, hogy újra átélje a régi emlékeket – és mintegy mellékesen kiderítse az igazságot. Kalandra fel, irány a tengerpart.

Az olvasó nehezen hiszi el, hogy Simenon ezt a regényét önkéntes amerikai száműzetésében írta (erről lásd az életrajzot). A francia falu hangulata, lakói olyan hitelesen elevenednek meg, mintha a szerző a főtéren üldögélve jegyzetelne, hű krónikásként beszámolva a látottakról. Hosszadalmas leírás és monológok helyett egy tekintet vagy mondat jellemzi a szereplőket – szépirodalomban is ritkán találkozhatunk ilyesmivel. Az meg külön mutatvány, miként próbálja megértetni magát Maigret a gyerekekkel, hiszen eleddig csak felnőttekkel volt dolga.

A szerző életrajza