FőképHa valami igazán távol áll a világszemléletünktől, akkor az a tenger mellett élő emberek kapcsolata a végtelen vízzel, amely egyszerre jelent számukra megélhetést és pusztulást.
Ennek következtében minden, ezen témával foglalkozó regény egzotikusnak számít, nagyjából az apacsok vagy a beduinok életét boncolgató szépirodalomhoz mérhetően (bár most kapásból egyikre sem tudok példát felhozni).

Nem véletlenül említettem a szépirodalmat, mivel Skiftesvik nem a történetre helyezi a hangsúlyt (ami egyébként meglehetősen szeszélyesen csapong, álmok keverednek az ébrenléttel, régi események tördelik szaggatottra a mindennapi élet folyását), hanem szereplőire összpontosít, az őket mozgató vágyak, erkölcsök és bűnök kavargására, ami legalább annyira kaotikus, mint a téli viharoktól felkorbácsolt tenger.

Azért nem kell megijedni, szó sincs Dosztojevszkijhez mérhető lélekboncolgatásról, a regény terjedelme eleve gátat szab minden ilyen kísérletnek. Bár az sem elvetendő lehetőség, hogy a tengeri szél fújja el az önmarcangoló gondolatokat és leírásokat, folyamatosan új napot és helyzetet sodorva az olvasó elé.
Ám a töredezettség ellenére is működik a könyv varázsa, mert a befejezés után (katartikus végkifejlet nélkül) a kicsit is fogékonyak szembetalálják magukat egy hangulattal, ami lektűr és más hasonló mű olvasása közben csak elvétve jelentkezik (és magasb irodalomnál sem jellemző).

A hangulat, ami azért volt olyan különös számomra, mert nem lehetett azonosítani. Ezt úgy értelmeztem, hogy van valami az Akit állva temettek el című regény mélyén, ami képes megérinteni az olvasót, az embert. Csak kívánni tudom mindenkinek ezt az élményt.

A kötet itt is megvásárolható