Főkép

Az alcím alapján azt gondolnánk, hogy valami Lovecraft-os rettenetes regényt tartunk a kezünkben. Nos, ez csak részben igaz. Vannak ugyan mindenféle furcsa szereplőink, meg bizarr halálesetek, de a gótikát inkább szó szerint kell értelmezni, mint azt a stílust, amelyik boltívekkel ajándékozta meg az építőművészetet. Szóval inkább regény a gótikus Prágából. De ez sem lehetne igaz, mert napjainkban játszódik a történet. Tehát ne vegyük komolyan a gótikus szót annyira, úgyis tízoldalanként szerepel a könyvben. Legalább.

Ott van tehát Prága, napjainkban, gót, neogót, barokk és modern épületekkel. A regény egyértelmű főszereplője ez a város, ami nem mint díszlet, hanem mint áldozat jelenik meg, amit a modern idők megnyomorítani készülnek éppen. Van ember főszereplője is a történetnek, a magyar fül számára talán furcsának hangzó Kvetosláv névvel. Vezetékneve is van neki, de az annyira frusztrálja, hogy tiszteletből én sem írom le. Kvetosláv amolyan magának való, szinte örök vesztes figura, van azonban neki egy képessége, miszerint képes a múltba látni, mintha szereplője lenne az eseményeknek.

Kvetosláv nem fejezte be a történelem szakot és kirúgták a rendőrségtől. Valahol itt kezdődik a regény. Persze mire idáig eljutunk a történetben, már ismerjük Prága egy-két utcáját, kockakőről kockakőre. Tényleg Prága az igazi főszereplő. Ebben a lehetetlen helyzetben kezdődnek a gyilkosságok. Valami elmebeteg öli az embereket – felettébb bizarr módokon. Ha ez nem lenne elég, felbukkan még egy lovag (igazi lovag) és púpos segítője, a volt főnöknek valami egészen fura fülbetegsége van, és a Kvetosláv mellé kirendelt rendőrnővel sem stimmel valami. Ez így az alapcsapat. Közben Prága szenved, gyönyörű épületeit modern paloták takarják el a kíváncsi szemek elől. Szinte együtt szenvedünk a várossal, miközben a legkisebb templom boltívein található minta színéről olvasgatunk. Vagy valami hasonló.

A történet detektívregénynek indul, de rá kell jönnünk, hogy a könyv szempontjából lényegtelen, hogy ki áll a háttérben, mert tudjuk szinte az elejétől. Az események nem is annyira érdekesek, mint a szereplők, akik átélik őket. Az előbbiekből már kiderülhetett, senki sem hétköznapi figura. Van valamilyen gótikus hangulata az egésznek.

Az események nem sodornak magukkal minket, hanem csak úgy lebegünk valamilyen szürke masszában, és azon keresztül figyelhetjük a cselekményt. Tehát nem kapunk szívrohamot az izgalomtól az biztos. Ráadásul még csak fel sem tudunk sóhajtani a könyv végén, hiszen egy kicsi hepiendet sem kapunk.


Sőt, a regény vége talán a leglehangolóbb, amit az idén olvastam. Strandon, napfényben, ne adj isten vidáman ne kezdjük el olvasni. Esős nyári délutánon, amikor fáradtak vagyunk a sok munkától, és szenvedünk, mert megint hétvégre lett rosszidő – na akkor kell elolvasni. A negyvenedik bizarr fordulatnál rá fogunk jönni, mennyire remek ez a kis esős hideg így a nyár közepén, a végére pedig már a pesti szürkület is izzó napsütésnek tűnik majd.