FőképA statisztikák adatainak ismeretében kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy világszerte népbetegséggé vált a depresszió. Nem csupán egy „divatos hóbort”, nem egy újabb lehetőség arra, hogy megfeleljünk az amerikai filmek által kialakított képnek, és nem is valami, amit egy legyintéssel el lehetne intézni. Ha valaki komolyan veszi ezeket a tényeket, és elgondolkodik azon, hogy vajon Magyarország miért áll olyan „előkelő” helyen az öngyilkosságok számának tekintetében, talán a maga módján, a saját lehetőségeihez képest tesz valamit a tendencia javításának érdekében.

Ha mást nem, odafigyel embertársaira (főleg ismerőseire, barátaira, kollégáira), és meghallgatja őket, ha úgy látja vagy érzi, hogy azok éppen akkor, éppen neki akarják elmondani mindazt, ami a lelküket feszegeti, már tett valamit (méghozzá nem is keveset) azért, hogy kevesebb ember akarjon önkeze által kiszállni az élet sokszor fájdalmas, mégis csodálatos körforgásából. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindenki önjelölt pszichológusként (súlyosabb esetben pszichiáterként) járja a világot, csupán megfelelő pillanatban érkező gyorssegély lehet, és útmutatás a hozzáértő szakember felé. Hiszen az ember mentális egészsége bizonyos szempontból a legfontosabb dolog, éppen ezért nem szabad megfelelő szakértelem nélkül játszadozni vele, annak ugyanis nagyon komoly, az egyén és a társadalom szempontjából is súlyos következményei lehetnek.

Mivel – a magam műkedvelő módján – mindig is foglalkoztatott a téma, örömmel láttam, akadnak olyan, tudományos igénnyel megírt művek, amelyek mégis közérthetőek, és segítséget, útmutatást nyújthatnak az emberi psziché végtelenül bonyolult útvesztőjében. Alice Miller pszichoanalitikus, aki hisz abban, hogy minden esetleges lelki betegségünk oka saját gyermekkorunkban keresendő, és csak akkor van esélyünk a betegség elleni harcból győztesként kikerülni, csak akkor szabadulhatunk ki a gyermekkor fogságából, ha lezajlik bennünk gyermekkorunk történetének érzelmi felfedezése.

Éppen ezért szinte mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom, de kiemelnék két csoportot, akiknek szinte már-már kötelező olvasmánnyá tenném. Az egyikbe azok tartoznak, akik szeretnék tisztába tenni saját pszichéjüket, hogy mentálisan egészséges emberként élhessenek tovább. A másikba azokat sorolnám, akik gyermekvállalás előtt állnak. Ha ugyanis a leendő szülők (már amennyiben kellően komolyan veszik a gyermekvállalás tényét, annak minden szépségével és nehézségével együtt) elolvassák és megértik a kötetben megfogalmazott gondolatokat (még akkor is, ha nem mindenben értenek egyet azokkal), úgyis először „visszalépnek” az első csoportba, és csak utána térnek vissza eredeti céljukhoz.

Önmagában az a tény, hogy olyan kiadó adta ki a könyvet, amely egyéb tudományos műveivel vált méltán népszerűvé, garantálja, hogy nem butácska önsegítő könyvről, hanem komoly, mégis egészen közérthető könyvről van szó, ami végeredményben óriási segítséget jelent minden ember számára, aki egy kicsit is fontosnak tartja, hogy legalább a felnövekvő nemzedék ne érzelmileg „elkorcsosult” egyedekből álljon. Végezetül íme egy kérdés a könyvből, ami nagyszerűen rávilágít a lényegre: „Nem tartozik-e az anyai szeretet azon “csekély”, de nélkülözhetetlen dolgok közé az életben, amikért sok embernek, paradox módon, saját élete feladásával kell fizetnie?”