FőképSultan és Chantal megismerkedése, szerelme, házassága, mi több válása sem éppen hétköznapi. És éppen ettől olyan üdítő. Mert vegyünk csak alapul két olyan embert, akik nyugodt, kiegyensúlyozott körülmények között élik szürke hétköznapjaikat. Ha a mai trend szerint bármelyikük is szingli, ő biztosan kézzel-lábbal azon kapálózik, hogy összejöjjön valakivel, akit később férjül/feleségül vehet. Ilyen esetben minden előre megfontolt szándékkal történik, hiányzik az egészből az élet és a spontaneitás.

Sultan és Chantal esetében azonban egészen más a helyzet. Már megismerkedésük sem volt éppen zökkenőmentes, hiszen a lány, szatírnak vélvén a férfit, jó alaposan ellátta a baját némi könnyet generáló palackocska tartalmának segítségével. És a folytatás még ennél is cifrább, de idő és hely hiányában ezt nem részletezném. Helyette inkább megosztanám a kedves olvasókkal abbéli észrevételemet, hogy Molnár Éva szóban forgó könyve miért is tér el a többitől, miért is tűnik – legalábbis számomra – különlegesebbnek, egyedibbnek. Elsősorban azért, mert kifejezetten szórakoztató kívülről, kárörvendés nélkül, mégis némi izgalmas bizsergéssel a torkunkban olvasni, hogyan keverednek emberek olyan párkapcsolatba, ami már első perctől kezdve kudarcra van ítélve.

Amikor – teljesen önző érdekből, hisz akkor min szórakoznánk olyan jól órákon keresztül – eszünk ágában sincs rákiáltani a szereplőkre, hogy mit ne tegyenek meg, illetve mit hogyan csináljanak, hogy ne keveredjenek akkora bajba. Sőt, az sem fordul meg a fejünkben, hogy mi is kerülhetünk ilyen helyzetbe, hisz nem létezik olyan nő (hacsak nincs nagyon elkeseredve), aki ép ésszel képes lenne szerelemre lobbanni egy kifejezetten hímsoviniszta férfi iránt. Főleg ha kiderül, hogy eme díszpéldány szerint a kaja magától kerül az asztalra, az edények öntiszulnak, a lakás különböző pontjain eldobált ruhadarabjait a mágnesként funkcionáló szennyestartó vonzza magához, amiket aztán a szintén emberi segítség nélkül működő mosógép magától mos ki, szárít meg, és kivasalva juttat el a szekrényig.

És hosszan lehetne még sorolni Sultan bűneit, de igazságtalanság lenne, ha nem említenénk pár szót Chantal kis családjáról, amelynek nem mindennapi tagjai a lánnyal együtt szakadtak a díszpéldány nyakába. A nótoriusan zabáló, mégis állandóan fogyókúrázó anya, a mindenféle, nem a rendeltetésének megfelelően funkcionáló árut hazahordó apa, és a diliboltban dolgozó, és onnan mindenféle szörnyűséget hazahordó testvér ugyanis joggal nevezhető problémásnak. Főleg, ha az embernek velük kell egy fedél alatt élnie – mondjuk egy óránál hosszabb ideig.

Szóval, ha jobban belegondolunk, mindkét fél részéről lehetne mindenfélét összehordani, ám ezzel csak tovább fokoznánk a feszültséget – ami ugyebár egy bizonyos pont után nem egészséges, mivel robbanáshoz vezethet. Ha valaki esetleg nem értené, hogy a fentebb leírtaknak mi köze van a pepita macskához, az vagy vessen magára, vagy sürgősen kezdjen neki Vavyan Fable és Maggie Bell közös könyvének. Ha olvasás közben hasizomlázat kap, esetleg furcsán néznek rá a metrón, könyörgöm, ne csodálkozzon. De még csak kellemetlenül se érezze magát, egyszerűen mutassa meg, milyen könyvet olvas – lesznek, akik megértően elmosolyodnak.