Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

A megtisztulás és feltöltődés éjszakája – Budapest Ritmo második nap, Akvárium Klub, 2018. október 6.

Mind emberi, mind szakmai, mind marketing szempontból nagyon jó dolognak tartom a Budapesti Ritmo-díjat. Eddig olyanok kapták meg (idén Simon Broughton, a Songlines főszerkesztője), akik tényleg nagyon sokat tettek a világzenéért, és akik eddig jobbára csak adták a díjakat. Vagyis ebből a szempontból hiánypótló szerepet tölt be a fesztivál – még egy ok, amiért érdemes külföldről felkeresni.

 

 

Širom

 

A szombati nap jól indult, hiszen egy olyan együttest láttam, akiket már ismertem, és írtam az utolsó lemezükről. Elsősorban az érdekelt, miként működik élőben a zenéjük, mert messze nem egyszerű, könnyen befogadható az, amit csinálnak. Nagyjából fél perc alatt kiderült, karnyújtásnyi távolságból hallgatva sokkal-sokkal jobban hat, mint ahogyan azt előzetesen feltételeztem. Lazán elintézték azt a jelenséget, hogy a fesztiválozók egy része felkészületlenül, a hétköznapok nyűgjeivel, problémáival érkezik, és a program fele elmegy, mire megfelelő, befogadásra képes állapotba kerülnek. A szlovén Širom koncertje számomra egyfajta meditációs foglalkozással ért fel: a zene fokozatosan letisztítja a zavaró gondolatokat, érzéseket a lélekről, és hirtelen magunkra maradunk a hangokkal. Ez a fajta megtisztulás tökéletesen működött csukott szemmel (már csak szöveg hiányzott, hogy most gondoljatok a tűzre, most a hegyekre, stb.), de muszáj volt újra kinyitnom, mert látni akartam miként játszik a trió a különféle hangszereken. Egy ideig figyeltem a hármas vagy több tagolású dalszerkezetekre, azonban minden erre irányuló próbálkozást meghiúsított az áradó zene. Mielőtt teljesen elvesztem volna, azzal a tudattal távoztam a nagyterem irányába, hogy a nap legjobb koncertjét láttam.

 

 

 

Muzsikás és Muzykanci

 

Lélekben megtisztulva, alapállapotba helyezve léptem be a fesztivál legnagyobb helyiségébe, ahol már ment a magyar és a lengyel Muzsikás együttes koncertje. Előbb mindkét társaság megmutatta, mire képes egyedül – mesterek találkozójának lehettem tanúja –, de igazából arra voltam kíváncsi, mire képesek közösen. Amikor a Muzsikás beszállt kísérőnek a Muzykanci mellé, még nem történt semmi különös, nem volt rossz, de semmi több. Aztán jött a zsidó esküvői nóta, ami alatt olyat muzsikáltak, de olyat, hogy beleborzongtam a gyönyörűségbe (kedvencem Porteleki László). Hamarjában a Thin Lizzy második koncertalbumához tudom hasonlítani, amikor hét szólógitáros játszotta egyszerre a színpadon ugyanazt a témát.

A Širom által lecsupaszított sejtjeim a népzenének köszönhetően újra felfedezték, milyen földből érkeztem, milyen zenei kultúrát szívtam magamba az anyatejjel. Nem sokkal a Budapest Ritmo-díj átadása után megfogalmazódott bennem az igény a továbblépésre, ezért ismét annak tudatában távoztam, hogy az est legjobb koncertjét láttam.

 

 

 

 

Maija Kauhanen

 

A nyugi zónában meglepően sok érdeklődőt találtam, így Zolival már csak az bejárat mellett találtunk helyet magunknak. A finn énekesnő, aki a kantelén kívül még más hangszert is használt, azonnal elvarázsolt. Gyakorlatilag modern Vejnemöjnenkét dalolt, és hangjával ugyanazt érte el:

„Vénséges vén Vejnemöjnen dalol egy nap másnap is még:
nem akadt egyetlen ember, sem híres hős, sem vén vitéz,
férfiember, férjes asszony, fodros fürtű kis hajadon,
kinek könnye ne csordulna, lelke már el ne lágyulna.”
(Rácz István fordítása)

Áradtak az érzelmek, Kauhanen nyomában bejáram északot, hallottam emberi sorsokat – pedig egy szót sem értettem a szövegből. Mivel úgy éreztem, minden sejtem telítődött érzelemmel, szükségét éreztem annak, hogy valamilyen módon stabilizáljam a helyeztet, ezért már meg sem lepődtem, hogy ismét azt éreztem, hogy a nap legjobb koncertjét láttam.

 

 

 

Trio Da Kali

 

Újabb olyan fellépők vártak rám a kisteremben, akiknek az utolsó lemezéről már írtam. Ami persze ebben az esetben nem igazán számított, hiszen ezúttal csak hárman muzsikáltak, a Kronos Quartet nélkül. Élőben lehengerlőnek bizonyultak – seperc alatt megtelt a terem – és újra megmutatták, miért Nyugat-Afrika a kontinens zeneileg legérdekesebb, legizgalmasabb területe. A griot hagyományok, Hawa Kassé Mady Diabaté éneke, Mamadou Kouyaté ngoni játéka, és persze Lassana Diabaté balafon szólói együttesen egyszerűen ellenállhatatlannak bizonyultak. Menet közben újra megvilágosodtam: a rengeteg ismétlés, a végtelenségig játszott számok célja nem más, mint eljuttatni a hallgatót egy eksztatikus állapotba, és minél tovább ott tartani abban a boldog pillanatban úgy, hogy mindezt ők is átélik. Arcomon üdvözült mosollyal, és azzal a tudattal kerekedtem fel, most aztán tényleg az est legjobb koncertjét láttam.

 

 

 

Ekrem Mamutović Orkestar

 

Negyedórával este tíz előtt úgy éreztem, energiára van szükségem (már csak a sejtjeim miatt is), és mi más lenne alkalmasabb az elemek feltöltésére, mint egy szerb rezesbanda? Na ugye. Mivel a fesztiválozók többsége ott maradt a mali triónál, kényelmesen elfoglaltam a helyem az első sorban, köszöntem a zenekarnak, és leesett az állam. Ugyanis a bal szélén álló úriember kísértetiesen hasonlított az egyik kedvenc exkollégámra. Ugyanaz a testalkat, életkor, mimika, gesztusok – hihetetlen volt. Akárcsak a zene. Minden további nélkül elhiszem a dobon olvasható sokféle díjat, mert ezek a muzsikusok nemcsak profinak bizonyultak (széljegyzet: tuba helyett szouszafont használtak), nem csupán szívből, érzésből játszottak, hanem mindezeken túl olyan energia áradt a zenéjükből, amit csak az foghat fel teljes mélységében, aki hozzám hasonlóan átélte azt. Ráadásul annyira tehetséges a társulat, hogy gyakorlatilag bármit képesek eljátszani. A szombati műsorban szerepelt Britney Spears nóta (Toxic), mambó, és gyakorlatilag minden fontosabb sláger, amit Goran Bregović révén, vagy a Kusturica filmekből ismerünk (Kalasnyikov, Bubamara, Ederlezi, stb.), meg sokféle čoček. Minden számot az eredetinek megfelelően játszottak, csak közben mégsem. Mivel képesek rá, minden telepakoltak díszítésekkel, variációkkal – miközben az eredeti felismerhető maradt, mégis izgalmasabb, jobb lett.  Ha rövidnek gondolták a számot, akkor kiegészítették pár perccel – zseniális, erre tényleg nincs találóbb jelzőm, ha módom lesz rá, biztosan írok valamelyik lemezükről.

Mivel mind érzelmileg, mind az energiaszintet nézve elértem a maximum telítettséget, úgy döntöttem a hátralévő két fellépőt már nem várom meg, hanem hazamegyek – azzal a teljesen és tökéletesen megmagyarázhatatlan érzéssel, hogy ez a koncert is a nap legjobbja volt.

 


Galgóczi Tamás - 2018. október 7.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Ekrem Mamutović Orkestar)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!