Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: Vágyvillamos (színházi előadás)

Nincs gesztus, csak gondolat, gyors riposztok. A Radnóti Színház Vágyvillamos című előadásának első negyed órájában ez fogadja a nézőt. Az éppen megérkező Blanche Dubois (Kováts Adél) és vendéglátó húga Stella (Petrik Andrea) az áttetsző üvegparaván mögött állnak, csak homályos sziluettjüket látjuk, miközben sistergő indulattal szakadnak fel a múlt sebei. A rendező, Zsótér Sándor színészvezetésében valószínűleg tudatosan követte az író Tennessee Williams színjátszásról vallott nézeteit a method módszerről: „Erősebb és őszintébb színjátszási stílust követnek. Belülről kifelé játszanak. Valódi érzéseket közvetítenek. Az élet savát-borsát mutatják meg.”  Nem véletlen, hogy színdarabjai az Actors Studio végzős színészei által váltak népszerűvé – Williams a csoport alapítótagja és a színjátékíró tagozatnak kulcsfigurája volt.

 

A realista családi dráma feszültsége fokozódik, amikor a színpadon megjelenik az alfa hím, az állati örömeinek élő ösztönlény Stanley Kowalski, akit Pál András erőteljes alakítása tesz igazán hitelessé. Ettől a ponttól világossá válik a néző számára, hogy az előadás motorja a két ellentétes karakter Blanche és Stanley vitustánca.

 

A realista színjátszásnak köszönhetően valódi könny- és izzadságcseppek gördülnek le a testeken, bizonyos pontokon a feszültségtől szinte szétrobban a színtér. Mitch figurája (Schneider Zoltán alakítása) esetlen bumfordisága ellenére is egy utolsó fogódzó lehetett volna Blanche-nak, aki próbál megkapaszkodni, de szétesésében már erre is képtelen. Így Mitch a fuldokló hősnő elszalasztott lehetősége a végső elsüllyedés előtt.

 

Komplex élményben van részünk. Itt megelevenedik Tennessee Williams álma a plasztikus színházról, ahol az előadás egyszerre mozgatja meg az összes érzékszervünket, felerősítve a darab üzenetét. Nemcsak a díszlet (Ambrus Mária), a világítás (Baumgartner Sándor), hanem a New-Orleans-i jazzt megidéző élő zongoramuzsika (Formán Bálint) is ezt az élményt nyújtja. Ez utóbbi olykor kissé polkás hangnemet üt meg, ami persze árnyalja a férfi főhős karakterét és származását.

 

William Blake meglátása, hogy a fejlődés motorja az ellentétek harca, itt a színpadon kézzelfoghatóvá válik. Míg Stanley minden megnyilvánulásában a kétkezi munkás archetípusa, addig Blanche tanárnőként a finomságot, a gondolkodó lényt képviseli. Az egyetlen közös pontjuk a sok taszítás ellenére a túlfűtött erotika vonzása, a szexualitásban rejlő összerántó erő. Kováts Adél plasztikus alakításából az is kiderül, hogyha Blanche az ösztöneire hallgatna, már rég odaadta volna magát Stanley-nek. Azonban józan ítélőképessége felülkerekedik ezen, és az undor győzedelmeskedik a vágyai felett. Végül az „aktus” nem az ő döntése. Ez az, ami végképp kiüti őt, akinek a személyisége múltjának köszönhetően már eleve szilánkosra tört.

 

Felmerül a kérdés, vajon ennek az 1947-ben megírt Pulitzer-díjas színdarabnak az előadása megidézi-e a körülöttünk lévő valóságot. Sajnos nagyon is. Az író és rajta keresztül a darab rendezőjének patriarchális társadalommal szembeni kritikája színházi nyelven szólva „átjött a rivaldán”.

 

A férfijogú attitűd még mindig erősen tartja magát, aminek számtalan jele van a közbeszédben, a napi történésekben. A kutatások szerint Magyarországon hetente legalább egy nő meghal élettársa vagy férje erőszakos magatartása következtében – nem beszélve a verbális erőszakról, a lelki terrorról, aminek következménye egy hosszabban tartó lelki gyötrelem. Hogy az előadás üzenete célba talál-e olyanoknál, akik érintettek, az azonban már kétséges. Ez persze nem róható fel a radnótis produkció hibájaként.

 

Ugyanis Shakespeare szerint – Hamlet szavaival élve – a színjáték örökérvényű feladata, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogyfelmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” A Radnóti Színház eleget tett ennek a nemes küldetésnek. Ha már beszélnek a jelenségről az emberek, ha az előadás társadalmi szembenézést-szembesítést indít el, az már sikernek könyvelhető el.

 

Blanche szerint varázslatban élni jobb, mint az igazságot ismerni. Azonban ha belegondolunk vesszőfutásába, aminek elkerülhetetlen végállomása az elmegyógyintézet, inkább az igazság keresését, a valóság tanúként való bemutatását választjuk. Így tett ez az előadás is.

 

Maga a színdarab címe is eltér a megszokottól. Ambrus Mária és Zsótér Sándor újra fordították a művet, itt már nem a régi cím, A vágy villamosa elevenedik meg, hanem a Vágyvillamos. Ily módon a metafora felerősödik és allegóriaként vonul végig az előadáson, amely így még erőteljesebb felszólítást intéz a közönyös társadalom felé. Erőteljesebb hangnemet üt meg a vágy egy jobb világ iránt.


Szabados Péter - 2018. június 13.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Zsótér Sándor)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!