Főkép

Egyre inkább megerősödik bennem az az érzés, hogy a PMJ-t nem lehet csak egy kicsit szeretni, hiszen Scott Bradlee bizonyos értelemben alapjaiban forgatta fel mindazt, amit előadókról, együttesekről gondolunk. A PMJ nem annyira egy zenekar, sőt, a szó szorosabb értelmében még csak nem is kollektíva, inkább egy elképzelés, amihez sokan, sok helyről teszik hozzá a tehetségüket. Leginkább a James Bond szerű, hosszú filmfolyamokhoz tudnám hasonlítani, ahol a címszerepet játszó színész személye viszonylag gyakran változik, s legfeljebb egy két stabil tag támogat a háttérből. (Persze eszünkbe juthatnának a tehetségkutató show-k is, de azokban legfeljebb a zsűri változatlan.) A lényeg, hogy ezt a vállalkozást nem lehet úgy felfogni, mint, mondjuk réges-régen a Beatlest, vagy manapság a Hurtsöt vagy a Depeche Mode-ot. És még csak nem is a jazz műfaja a magyarázat, mert a PMJ zenei spektruma ennél jóval szélesebb, sokkal inkább a YouTube-ra és a zenei streaming szolgáltatókra kiélezett produkció jellege határozza meg a koncertek feelingjét.

 

Most, hogy harmadszor láttam őket Budapesten, mindössze két valóban állandó tagot tudtam felfedezni: Adam Kubotát, a nagybőgőst és Dave Tedeschi dobost. (Habár a szaxofonosban nem vagyok biztos, ahhoz túl távolról néztem a koncertet, ő pedig elbújt a kottaállványa mögé.) Mindenki más vagy teljesen új arc volt, vagy csak a legutóbbi alkalommal lépett fel itt. És mégis azt kaptuk, amit vártunk, mivel az egészet Scott Bradlee zenei koncepciója, az ő hangszerelési stílusa határozza meg, és gyakorlatilag mindegy, hogy ki adja elő a számokat, feltéve, hogy nem mindennapi tehetség (vagy egyszerűen csak hihetetlenül tanult zenész), és képes beilleszkedni a társaságba. (Eszembe is jutott, vajon a lenyűgöző hangú lány, aki az Örs vezér téri aluljáróban szokott egymagában énekelni, velük ugyanilyen körülrajongott sztárrá avanzsálna-e.)

 

A legutóbbi két alkalomhoz képest a legnagyobb változást az jelentette, hogy a ceremóniamester (aki egyszerre frontember és felkonferáló) szerepét Dani Armstrong vette át LaVance Colley-tól. Ízlés kérdése, kinek melyikük hangja jön be jobban (furcsa módon nekem inkább Colley soulos előadásmódja tetszik inkább, nem az egykori rockeré), az viszont egyértelmű, hogy mindketten egyformán képesek fellelkesíteni a közönséget. A sokatmondóan Jack Daniként bemutatkozó díva persze többször is átöltözött, ami egy női előadótól majdhogynem elvárható, de a közönséget az egyéniségével és a humorával nyerte meg. (Érdekes egyébként, hogy habár a magyarok nem kifejezetten a nyelvtudásukról híresek, a reakciókból ítélve itt csupa olyanok gyűltek össze, akik vevők voltak a hosszú felvezetésekre, és alapvetően értették az elhangzottakat.)

 

Az új énekesgárdából a szőke és magas Hannah Gillt többek között Casey Abrahamsszel lehetett együtt látni a „Crazy” PMJ-féle videójában, és ha hinni lehet az internetnek, részben ennek az együttműködésnek köszönhetően ívelt feljebb az énekesnő karrierje. Rogerio Douglas, Jr. színészként és táncosként épp annyira ismert, mint énekesként, és ezen az estén is elhangzott előadásában a „Thriller”, amiben a fantasztikus Anissa Lee sztepptáncolt (bár az első élmény miatt bennem mindig Sarah Reich fog megmaradni a PMJ fő táncosaként). A még huszadik életévét sem betöltött Ivonne Acerót a legkedvesebb, legőszintébb emberi lényként mutatta be Dani (mármint azok közül, akivel ő találkozott az életében), és a Voice-ban feltűnt lány valóban rendkívüli jelenség volt a színpadon: egyszerű, szerény, a hangja viszont fenomenális.

 

A setlistből a magam részéről erősen hiányoltam a „Despacitó”-t, Taylor Swift dalaiból ellenben több is elhangzott, a végén, de nem utolsósorban a hagyományosan közönségmozgató „Shake It Off”. (A lenti szektorokban ülők közül egyébként a vállalkozóbb kedvűek többször is táncra perdültek, hiszen hely egyértelműen volt hozzá.) Összességében inkább poposabbra sikerült a show, mint jazzesre (már ami az énekesek stílusát illeti), és ez talán kedvezhetett mindazoknak, akik a mai slágerek és nem a hangszerelés finomságai felől közelítik meg a projektet.

 

Hogy negyedszer is megnézném-e őket? Egészen biztosan, hiszen nem úgy tűnik, mintha Scott Bradlee lassanként kifogyna az ötletekből, a popipar pedig minden jel szerint rendszeresen leszállítja az aktuális kedvenceket, amelyeket aztán újra lehet gondolni, és jöhet PMJ-sített retro-verzió.