Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: Yo La Tengo – A38, 2018. május 13.

Nagyon furcsa, hogy az embert mennyire különböző zenék mennyire különböző élethelyzetekben tudják megtalálni, és azok ott mennyire más érzéseket tudnak kiváltani belőle. Sőt, a zenének megvan az a furcsa tulajdonsága is, ami az illatoknak, képeknek, filmeknek, festményeknek, hogy visszahozzák azokat az emlékeket és hangulatokat, amiket legutóbbi átélésukkor, ebben az esetben hallgatásukkor kaptunk tőlük, és a paletta mindig újabbakkal és újabbakkal bővül. Így lesz a kezdetben egyszerű dalokból magunkban megmerítve valami teljesen egyedi, ami mindenkinek mást jelent és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy megint a középiskolai könyvvásáron vagyunk egy csípős őszi estén, amikor füstszag, olcsó, tesiöltözős fiúdezodor és izgatottság keveredik a levegőben. 

 

Sosem voltam különösebben nagy Yo La Tengós, vagy hogy is kellene ezt mondani, de a Popular Songs című lemezüket elképesztően sokat hallgattam abban az időben, amikor kijött; a Painful lemezük borítója pedig szintén elképesztően sok reblogolást élt meg az akkor még aktív tumblremen (ki a bánatot érdekel ez, nem?). Utána nyilván ráhallgattam a korábbi és későbbi cuccaikra is, de nekem a hobokeni csapat mindig megmaradt egyfajta szürke eminenciásnak az indie színtéren, akik nem voltak annyira hangosak (még hőskorukban sem), mint a Dinosaur Jr. vagy a Sonic Youth, olyan fájdalmasan, zsigerien költőiek mint a Neutral Milk Hotel, vagy olyan őrültek, mint a Modest Mouse. Mégis időről-időre bekerültek a lejátszóba, még ha leggyakrabban háttérzeneként is.

 

Eléggé vegyes érzésekkel telve, de azért némileg várakozóan mentem neki az estének, ami előzenekar nélküli kétrészes műsort ígért az első felvonásban csupa „csendesülős” dallal, a másodikban pedig hangosabb, zsizsegősebb szettel. Nem tudom azt mondani, hogy ez egyértelműen jó döntés volt, mert bár tényleg fantasztikusan hangulatosak a lassú, kifejtősebb dalaik (és lemezen is rendesen elválnak a beindulósabbaktól), a kilencszámos setlist időnként kissé sok volt. Nem is érzelmileg volt megterhelő (bár Dávid barátom szerint úgy egyszerűbb volt végighallgatni, ha az embernek van valakije), hanem nagyon egyféle hangulati spektrumot fed csak le, és hát azt az ember megunja, na, mondjuk ki, főleg, ha nem a csillagfényes éjszakában a barátaival a tóparton fekve, hanem egy koncertteremben ácsorogva hallgatja végig.

 

Oké, az „I’ll Be Around” meg az újlemezes „She May She Might” eléggé betalált, meg az egésznek volt egy különleges finomsága és törékenysége, ami vitte az embert, ha épp olyanja volt. Meg persze a zenei élmény is hibátlan, mindenki játszik minden hangszeren, mindenki énekel, teljes muzikális apparátus van, Ira Kaplan hangja meg semmit nem kopott, ugyanolyan megfoghatatlan, álomszerű suttogós, amilyennek megszerettem. Szóval nem volt ezzel gond, élménynek meg aztán tényleg különleges volt, csak szerintem vegyítve a két világot (vagyis a halkat és a hangost) nagyobbat ment volna a buli, de ez már legyen az én bajom.

 

 

Mert az átszerelés után aztán elindult a buli konkrét buli része, és megtudhattuk, hogy a Yo La Tengo miért is az indie noise egyik alapcsapata. Hát megküldték azokat a rohadt erősítőket az biztos, ki is szakadt az agyam a helyéről párszor, mondjuk nagyjából a „Cherry Chapstick” meg a „Little Honda” környékén. Bár Kaplan már elmúlt hatvan, még mindig úgy árad a kezéből a zaj, hogy azt öröm nézni meg hallgatni, bár utána az ember jó ideig mást nem fog (mármint hallgatni), mert a noise kellően taccsra teszi, megrágja meg kiköpi a hallójáratokat.

 

Persze nyilván volt „Autumn Sweater” is később (már majdnem a végén), és nekem főleg ettől, meg a csontokig hatoló zsizsegéstől jött meg az a hangulat, amit titkon (és talán nem is tudatosan) vártam ettől az estétől. A zenében való feloldódás, és az, hogy a dalokat a mostani élethelyzetem töltse meg értelemmel, és megint elkezdjenek valami teljesen mást jelenteni, mint amiről legutoljára szóltak. Így lettek a Yo La Tengo vasárnapi dalai a hamarosan évszak szinten is megérkező új nyár és az új öröm dalai, amik szent hangzavarban oldják fel az embert, hogy aztán megtisztítva rakják össze újra. Katarzis-katalizátorok, ha valaki épp olyanban van.

 

De ha nem, akkor is simán egy baromi jó este volt, és persze könnyen lehet, hogy egyszeri és megismételhetetlen, bár ne legyen igazam, és adja az ég, hogy legalább egyszer örülhessünk majd még Ira Kaplannak, kedves feleségének, Georgia Hubleynek és James McNewnak. Meg legközelebb elhozhatnák kis barátjukat J Mascist is.

 

 

(ja, és egyszer sem sütöttem el a Yolo Tengo szóviccet, szóval pacsi nekem, kedves olvasó, a rekeszes sört szeretem, köszi uram, csók hölgyem)


Kökény Pali - 2018. május 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Yo La Tengo)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!