Főkép

1956 – a mi XX. századunk egyik emblematikus pillanata a sokból. És egy olyan momentum, amit a mai napig nem dolgozott fel Magyarország. Rezsimek, kormányok, ideológiák húzták-vonták ide-oda, értelmezték más és más módon, de a helyére sosem került, amiről a Dózsa-Pruck-féle csörték világosan tanúskodnak. Ebben a közegben Papp András és Térey János darabja egy friss szellő, mert nem ítélkezik, nem áll senki mellé, csak elmond egy történetet, ami valós is és nem is, de ettől nem lesz kevésbé igaz.

 

1956. október 30-a sokak szerint a forradalom fekete napja: a Köztársaság (ma II. János Pál pápa) téri MDP pártház ostroma, melyet a védők lincselése zárt. Ez lesz a darab virtuális tere, míg a tényleges tér egy iskolai osztályterem, ahol megjelennek a nap eseményei. A tanárnő szavai foglalják keretbe az elhangzottakat, ő kommentálja a látottakat, néha ítélkezik, ezzel teremtve távolságot az előadástól. Ez a megoldás az elején kissé zavaró is volt, de végső soron segítette a látottak értelmezését.

 

A tanterem tárgyai pedig az előadás eszközeivé válnak: a székek és asztalok néha egyszerű irodát jelenítenek meg, máskor pedig barikádot vagy kocsmát. Hatáskeltő a zene, a hangok és az effektek: a dalok remekül húzzák alá a darab mondanivalóját, a robbanások, a fegyverek hangja és a bezúduló por pedig könnyen eléri, hogy a néző is a helyszínre képzelje magát. A darab ide-oda vált az utca és a pártház eseményei között, szépen-lassan megismerjük az eseményeket alakító szereplőket. Az elkülönítésben segítségünkre vannak a jelmezek: a karhatalmisták kékje és a katonák egyenruhája éles ellentétben áll a „pesti srácok” szakadt öltözetével, bár a fegyverek mindkettőjük vállán lógnak. De ahogy haladunk előre, rájövünk, nem különböznek ők annyira egymástól.

 

Egy-egy harc bemutatásánál ugyanis gyakran alkalmazzák azt a didaktikus módszert egyes szerzők, hogy a két oldal gondolkodását egymástól gyökeresen eltérő módon ábrázolják. Térey és Papp azonban ennél jóval árnyaltabban dolgoztak: azáltal, hogy mindenkit megszólaltatnak, mindenkinek adnak egy-egy mondatot vagy rövidebb monológot, bebizonyítják, hogy mindenütt egyszerű embereket látunk, akik nagyon hasonlóan élnek, szeretnek. Az utcán és a házban is találunk fanatikusakat, opportunistákat, szerelmeseket, megfontoltakat, humánusokat és kegyetleneket. Két dolog azonban összeköti őket: magyarok és emberek, még akkor is, ha ezt nem látják meg a másikban. Ezzel pedig a darab ugyan egy közhelyre mutat rá, de milyen jó, hogy megteszi!

 

A másik fantasztikus megoldás pedig az, ahogy a valós történelmi alakokat kezelik. Ugyan sokakat név szerint ismer a történelem azok közül, akik részt vettek a harcokban, a darab mégsem az eredeti neveket használja. Ezzel válik tökéletesen alátámasztottá az a gondolat, hogy az előadás a valós kulisszák ellenére is fiktív, ezek az alakok léteztek is és nem is a valóságban. És finoman rámutat a történelemtudomány ellentmondásaira: lehet, hogy ismerjük a nevet és a látszólagos tetteket, de az embert soha.

 

Az előadás pedig remekül adja át ezeket a gondolatokat, jó ritmusban váltogatja a teret, mindkét oldal egyenlően részesül a figyelemből. Különösen hatásos a humor alkalmazása: a darab ugyan nem vidám, de a rendezés és a dramaturgia pont a legjobb pillanatban alkalmaz egy-egy vicces utalást vagy beszólást úgy, hogy ezzel nem gyengíti a feszült pillanatokat, csak kicsit oldja, hogy a néző levegőhöz jusson. De a színészek is a helyükön vannak, valóban társulatként működnek, megadva egymásnak azt a teret, amit a szerep igényel. Máté Gábor kihozta belőlük a maximumot.

 

Miközben sétáltunk haza, azon gondolkodtam, mennyire utálhatja a mai kurzus ezt a darabot, mekkora arculcsapás lehetett nekik egy ilyen bemutató az emlékév keretében. A Kazamaták nem áll ki igazán egyik oldal mellett sem, talán csak az emberiesség hitelességét és fontosságát tanúsítja. És ezzel teszi a legtöbbet azért, hogy ne higgyünk a különböző szólamoknak, hanem gondolkozzunk, ismerjük meg a tényeket, és úgy alkossunk véleményt. Hiszen bármennyire is úgy gondoljuk, hogy jó és hasznos volt, ami 1956-ban történt hazánkban, a kép sosem csak fehér vagy csak fekete. A szabad gondolkodást érdemes leginkább felajánlani a nézőknek ma Magyarországon.

 

Rendező: Máté Gábor

Díszlet: Cziegler Balázs

Zene: Monori András

Főbb szerepekben: Fekete Gizi, Pataki Ferenc, Szabó Gabi, Borovics Tamás, Kárász Zénó, Jakab Tamás, Pálfi Zoltán, Barnák László, Figeczky Bence