Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

2017 legmaradandóbb filmélményei

Bár az ekultura.hu szerkesztőségében egyértelműen a könyveké a főszerep, azért mi is szívesen járunk moziba, vagy veszünk elő egy régi DVD-t, hogy arra a másfél-két órára kikapcsolódjunk. Szeretünk jókat kacagni egy vígjátékon, szeretünk borzongani egy félelmetes horroron, szeretjük, amikor a fotelhez szögez egy izgalmas thriller, vagy amikor már a zsebkendőt kell elővenni egy bájos romantikus végével: vagyis szeretjük azt a csodát, azt a varázslatot, amit a film jelent számunkra.

 

Év elején azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2017 legmaradandóbb élményei – legyen az mostanában bemutatott alkotás vagy akár régebbi. Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva úgy tűnik, hogy nagyon színes esztendőn vagyunk túl... És talán nem túlzás azt állítani, hogy jó filmes év van mögöttünk – reméljük, 2018 sem fog csalódást okozni.

 

 

 

    

 

Bauman Tamás

 

Pókember – Hazatérés (Spider-Man: Homecoming, rendezte John Watts)

 

Manapság jó dolog geek-nek lenni, az emberek egyszerűen mindenhol el vannak kényeztetve a rengeteg filmmel, magyar nyelvű képregényekkel, meg a manapság sokkal egyszerűbben hozzáférhető eredeti nyelvű kiadásokkal, és akkor még nem is szóltunk a jobbnál-jobb (na meg persze drágábbnál-drágább) franchise termékekről. Én viszont vagy kezdek kiöregedni már az egészből, vagy egyszerűen csak a természetes mainstream-ellenességem jön elő ezen a téren is, de már unom kicsit az egymást követő Marvel filmeket, a Pókember meg amúgy sem volt sose nagy kedvencem (elég nyomi voltam a gimiben ahhoz, hogy ez legalább képregényben ne érdekeljen). Viszont ha van időm, amivel épp nincs mit kezdenem, akkor bizony beugrik néhány film, amit nem feltétlenül terveztem megnézni. Pontosan így volt ez az új Pókemberrel is, és elképesztő eredménye lett a dolognak: ugyan láttam kritikákat, meg részleteket a filmből, hogy ez bezzeg mennyire jó, de arra nem számítottam, hogy ezek többek a marketing gépezet által előrevetített és valójában is megütött szintnél. Tévedtem. A Sony-Marvel együttműködés elhozta az eddigi legjobb Pókembert: nemcsak iszonyat (sokszor ön-reflektív) módon vicces , de a számtalan geek- és a popkulturális utalással is nagyon odatesz, a főszereplő végre tényleg gimisnek tűnik, és valóban elhiszem róla, hogy totál be van gyulladva attól, hogy beszéljen a lánnyal, aki tetszik neki. Ráadásul végre egy kerek sztorit kapunk, jól megírt karakterekkel (még a kisebbek is ügyesen fel vannak vázolva), igazi motivációval mind a főszereplő és ellenfelét illetőn.

Szóval néha talán jót tesz, ha nem hagyjuk magunkat befolyásolni a hatalmas Marvel marketing gépezetétől, mert néha jobb csak egyszerűen beülni egy filmre, és hagyni, hogy az varázsoljon el, amit látunk, nem pedig az, amit próbáltak belemagyarázni.

 

Hipszki László / Profundus Librum

 

A visszatérő (The Revenant, rendezte Alejandro González Iñárritu) / Aljas nyolcas (The Hateful Eight, rendezte Quentin Tarantino)

 

Nos, ahhoz képest, hogy mennyi filmet megnéztem idén, elég nehéz volt találni köztük olyat, amitől legalább egy kicsit „eldobtam volna az agyam”. A közönségfilmek közül idén végre megnéztem A The Revenantot Caprióval, meg Tarantino The Hateful Eight-jét, és talán tényleg ezek voltak a legjobbak idén, de a nem ennyire előtérbe tolt művek közül a Goodnight Mommy-t, a High-Rise-t, a Bone Tomahawkot, a Train to Busant, a Wind Rivert vagy a The Lobstert bármikor újra tudnám nézni, ajánlom ezeket is a bevállalósabb filmeket kedvelőknek. Azért közben megnyugodtam, nem volt ez olyan rossz év a filmeket tekintve, bár azt tudom, hogy ezek nem mind 2017-es alkotások.

 

Kovács Tímea

 

A régi város (Manchester by the Sea, rendezte Kenneth Lonergan)

 

Kenneth Lonergan filmje az év legmegdöbbentőbb élményei közé tartozik – nem csak filmes fronton. Úgy beszél veszteségről, engesztelésről, feldolgozásról, ahogy filmek nemigen szoktak. Nem sétál bele a filmipar állandó csapdáiba. Morzsányi engedményt sem ad a szentimentalizmusnak. Nem tagadja el a legfontosabbat, amit a korszellem ezerféleképp próbál kiirtani belőlünk, könnyzacskókat célzó filmek tömegétől a „továbblépés” köré már-már vallást húzó online prófétákig: hogy van, amit nem lehet feldolgozni. Vannak veszteségek, amik maguk alá temetnek. Vannak hibák, melyeket sosem bocsáthatsz meg magadnak. Van az az űr, amit nem tölthet be soha semmi. És van, aki feloldozhatatlan – akár önmaga, akár más által. Nagyon kevés ilyen őszinte, emberi, a nézőt felnőttként kezelő, a fájdalmat el nem tagadó filmet láttam. Ami ki meri mondani: van, hogy életben maradni a legtöbb, amire képesek vagyunk.

 

  

 

Kökény Pali

 

Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049, rendezte Denis Villeneuve)

 

A Civil Rádiós filmajánlóm egyik szuper velejárója, hogy idén (is) rá voltam kényszerítve, hogy hetente legalább egy új filmet megnézzek és el is gondolkodjak rajta, így hát idén biztos, hogy minimum 50 új filmet láttam, amikből tényleg nagyon nehéz választani, és hát nem is tudom a második és a harmadik helyezett megemlítése nélkül odaítélni a koronát. Rettenetesen tetszett a Zdislaw Beksinski életéről szóló Az Utolsó Család, ami legalább annyira szürreális és morbid, mint Beksinski képei, viszont inkább a való élet köznapi abszurditása és a domesztikus kispolgári „horror” dominál benne a mester műveiben megjelenő kozmikus rettenet helyett. Egyszerre vicces és tragikus, megindító és röhejesen emberi, komolyan kihagyhatatlan. Aztán ott a másik véglet, a blockbusterek királya, Az utolsó Jedik, ami vagy egy szinte meta-film a Star Wars univerzum sorsáról, egy hatalmas középső ujj egy óriási trolltól, vagy pedig az egyetlen logikus lépés egy megfeneklett franchise megmentésére. Akárhogy is, nekem remek szórakozás volt a maga gyengeségeivel együtt (és érdemes megnézni független filmes párját, a Brigsby Mackót is, együtt a kettő hihetetlen páros, mintha ugyanannak a filméremnek a két oldalát néznénk meg). Végezetül pedig a korona egy tökéletes folytatás fejére kerül fel, ami egyesíti a mainstreamet az undergrounddal, és ami egyszerre ér fel elődjéhez, és növi túl azt, a Szárnyas fejvadász 2049, Denis Villeneuve diadalmenete, ami minden volt, aminek lennie kellett (és aminek a Ghost in the Shellnek is lennie kellett volna), mind vizualitásban, mind mondanivalót illetően.

 

Németh Attila

 

Testről és lélekről (rendezte Enyedi Ildikó)

 

Talán idén a legmaradandóbb nekem a Testről és lélekről, Enyedi Ildikó filmje volt. Feszes, fordulatos, szórakoztató és megrázó.

 

Szabó Dominik

 

anyám! (mother!, rendezte Darren Aronofsky)

 

Nagyon sokáig tűnődtem, hogy mit jelöljek 2017 legmaradandóbb élményének, de végül csak az anyám! mellett kötöttem ki (A régi város, a Dunkirk vagy a 20. századi nők helyett). Aronofsky némi kitérő után végre visszatért – és mennyire extrém módon! Öncélúsága és jelentésrétegei nagyon komplex élményt eredményeznek, amin aztán nagyon sokáig lehet még elmélkedni. Nem sok hiányzott, hogy még jobban imádjam (akkor még kedvenc is lehetett volna), de így is biztos, hogy sokáig fogok rá emlékezni, sőt, jó párszor újra is akarom nézni, hátha úgy még több minden el jut hozzám belőle.

 

  

 

Szabó Sarolta

 

Wind River – Gyilkos nyomon (Wind River, rendezte Taylor Sheridan)

 

Bár idén is rengeteg jó filmet mutattak be itthon – köztük magyar alkotásokat –, amelyekért érdemes volt elzarándokolni a moziba, jellemző módon én a 2017-es kedvencemről kis híján le is maradtam. Pedig a Wind River – Gyilkos nyomon már a színészgárdájával felhívta magára a figyelmemet, és kritikai siket is aratott – valahogy mégis az utolsó pillanatok egyikében sikerült rá jegyet váltanom. Utólag azt mondhatom, az operatőrt dicsérő fantasztikus és egyben nyomasztó havas tájképeket mindenképp érdemes volt legalább egyszer szélesvásznon látni. Csodálatosan megalapozta a történet hangulatát, amely csak a felszínen egy gyilkosság felgöngyölítése. A valódi kérdések: hogyan tudunk tartalommal megtölteni egy látszólag kilátástalan életet? Elég-e csupán, ha eltöltjük az időt, azaz lehet-e célok nélkül élni? Hagyhatjuk-e, hogy a körülmények alakítsák a sorsunk? Végül pedig: értelmetlen-e az élet, ha a körülmények kerekednek felül?

 

Takács Gábor

 

Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople, rendezte Taika Waititi)

 

Szégyen, de még nem volt szerencsém a Hétköznapi vámpírokhoz (What We Do in The Shadows), holott már többen ajánlották. De mivel ez az új-zélandi fura nevű rendező ült a Thor: Ragnarök rendezői székébe, aminek pedig piszok vicces volt a beharangozója (egyébként mint kiderült, maga a film is az), mindenképpen tenni akartam egy próbát Waititivel. És a Vademberek hajszája egyből az utóbbi évek talán legstílusosabb vígjátéka lett. Azon túl, hogy Új-Zélandra akarok költözni a film miatt (is), örömmel idézem fel Ricky és Hector párosának kalandjait, az abszurd temetést vagy a Terminátoros párbeszédet, a remek zenéjét (az a finálé!), vagy Sam Neill jutalomjátékát. És miközben abszurd és intelligensen humoros a film, még hihetetlenül szívmelengető is, holott nem mindig az élet napos oldaláról van benne szó. Úgyhogy én csak egy (a filmből kölcsönvett) szóval tudnám jellemezni a Vademberek hajszáját: majestical!

 

Uzseka Norbert

 

Zoltán képszínháza: Fakuló szezon – Vakáció és válság analógiája

 

Ebben az évben ritkábban jutottam el moziba, mint általában, és nem tudom, hogy azért, mert tényleg kevesebb az olyan film, amiben találnék valamit, vagy csak nem figyeltem és időm sem volt elég. Mindenesetre láttam négy nagyon-nagyon jó filmet (A vörös teknős, Szólít a szörny, A régi város, Vademberek hajszája), meg egy igazi különlegességet (Vakondok 4: Végigjátszás), mégis egy hatodikat emelnék ki legmaradandóbbként, főleg azért, mert ebben az évben írtam Vancsó Zoltán legutóbbi fotóalbumáról, interjúztam is vele, és a Fakuló szezon olyat adott, amilyet még soha korábban nem tapasztaltam. Ha úgy tetszik, diaporáma vagy diavetítés volt ez, zseniálisan összeválogatott fotókkal és zenékkel, melyek önmagukban is elgondolkodtatnának, de így egyben olyan érzelmi-spirituális-szellemi utazásra vittek, hogy utána szóhoz sem bírtam jutni. Vancsó korunk egyik legegyénibb látásmódú fotóművésze, és ez a slideshow vetítés valóban páratlan élményt adott. Már csak azért is, mert egyszeri alkalom volt, legalábbis nem tudni, vetítik-e még valaha bárhol.

 

Vörös Eszter

 

Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver, rendezte Edgar Wright)

 

Nehéz meghatározni a legmaradandóbbat a 2017-es évből, mert hiába láttam azért jópár remek filmet, valahogy mégis nagyon nehezen tudok kiemelni közülük bármit. A választásom végül a Baby Driverre esett, mivel ha nem is a legmaradandóbb, de talán az egyik legkellemesebb filmes élményem volt idén. Sikerült egy olyan hangulatot újra elhoznia, amit már nagyon régóta vártam vissza (már idejét sem tudom mióta), ami egyszerre menő és laza, picit érzelmes, de pont jó a humora is, és ezáltal az egész nagyon szerethető. Kicsit félek, hogy következő hasonlóan remek alkotásra a témában újra tizenévet kell majd várni, de addig is, azt hiszem, párszor még újra fogom nézni Baby kalandjait, mert bizony be fog kerülni a rongyosra nézett filmek közé.


ekultura.hu - 2018. január 3.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!