Főkép

„Ebből nagyon durva Bartók Béla lesz!” – ez a mondat még a koncert előtt hangzott el, az első sorban álló, és a kezdésre váró fiatal lányok csoportjában. Ők hozzám hasonlóan úgy gondolták, a Góbé 10. születésnapi koncertjének második kiadását praktikus közvetlen közelről megnézni. A termet ugyanis ezúttal nem ülő, hanem állókoncertre rendezték be, ami a napokkal korábban mind egy szálig eladott jegyek ismeretében bölcs lépésnek bizonyult. Ez csupán újabb bizonyság számomra az együttes népszerűségére, hiszen azt már régóta tudom és hirdetem: zenéjük egyedülálló a magyar kortárs világzenei felhozatalban, megvan benne mindaz a plusz, amit alapban elvárok.

 

Szóval ismét teltház lett a Fonóban – ezt igazából megerősíteni nem tudom, mert az első sorból hiába tekingettem hátrafelé, magasságom miatt 8-10 sornál messzebb nem láttam, de ránézésre kellően sokan voltunk, és eszem ágában sem volt elhagyni a helyemet hogy személyesen győződjek meg a tömeg pontos nagyságáról. Egy biztos, legalább akkora volt a kezdés előtti zsivaj, mint például egy hazai rögbi meccsen. Ennyire zsúfoltnak még nem láttam a színpadot –, pedig ekkor még csak a hangszerek és a székek alkották a tájképet – pedig párszor láttam már itt a Góbét élőben. Ez is arra utalt, különleges estében lesz részem.

 

Némi várakozás után három úriember (Egervári Mátyás, Vizeli Máté, Kiss-Balbinat Ádám) sétált fel a pódiumra, és felvezetésként elmesélték a Góbé megalakulásának körülményeit és azt, hogy milyen zenét játszottak kezdetben. Egészen mást, mint most – ebből kaptunk egy rövid ízelítőt Szimán Kristóf nagybőgős közreműködésével (aki időközben Bécsbe költözött, és ezért távozott a társulatból). Szerencsémre már nagyon eltávolodtak ettől (erdélyi népzene 21. századi komolyzenei kontextusba ültetve), és jelenleg fülemnek kedves muzsikával szórakoztatják a hallgatókat (valamint népzenével, de ez egy másik történet).

 

Ahogy múlt az idő, a színpadon egyre gyarapodott a Góbé (Csasznyi Imre, Timár Márton és Czupi Áron) és best of programot adtak elő bő két órában. Ami egyszerűen fantasztikus volt, azt kell mondjam, ez életem legjobb Góbé koncertjének bizonyult, túlszárnyalta a születésnapost, és minden mást. Ez részben annak köszönhető, hogy a közönség is felkészülten érkezett. és nem csupán az első három-négy sor énekelte velük, vagy helyettük a szövegeket, hanem az egész terem. Nyilvánvalóan mindenki azért jött, hogy jól érezze magát, együtt ünnepeljen a kedvenceivel. Időnként olyan érzésem volt, hogy közös éneklésre összegyűlt sokaság tagja vagyok, akik mellé véletlenül odakeveredett egy zenekar, és ha már ott voltak, akkor alájátszanak a nótázóknak. Néha olyan hangerővel szállt az ének, amibe belefájdult a fülem – de ez így volt jó. Táncra csak módjával került sor, lévén a teltház miatt korlátozott hely állt rendelkezésre (vagyis nagyjából semmi), és a színpadon mindig történt valami, ami tartósan lekötötte a figyelmet, nem mintha a zene erre nem lett volna elegendő.

 

 

Folyamatosan jöttek-mentek a vendégzenészek, és alkalmam nyílt arra, hogy eldöntsem, vajon növelik, vagy épp ellenkezőleg, csökkentik az adott szám minőségét. Ebben némileg hátráltatott a pozícióm, mert a hangzást szerintem a hátam mögé lőtték be, és pár hangszer ennek köszönhetően nem szólt mindig tisztán. Ez természetesen semmit nem csökkentett a műsor élvezeti értékén, jól szórakoztam. Úgy gondolom, minden vendég (Porteleki László, Szilágyi Tóni, Herczku Ágnes, Hargitai Péter) hozzátett valamit a Góbé zenéjéhez, a „Dunántúli Blues” elektromos gitárral (Szilágyi Tóni) borzongatóan gyönyörű volt, aztán volt olyan dal, ami Herczku Ágnes énekével vált teljessé, nem is értem, hogy miért maradt le ez a hangsáv a lemezről. De ugyanez érvényes a ska trombitára (Hargitai Péter), míg Porteleki László hegedűjátékát szerintem nemcsak a hozzáértők, hanem a magamfajta laikusok és élvezettel hallgatják. Rajtuk kívül volt még Bodzavirág Kórus, valamint félidőben csatlakozott az Anima Musicae Kamarazenekar.

 

Felszabadult örömzenélést láthattunk a színpadon, a hat muzsikus üdvözült vigyorral játszott, és erre egyébként minden okuk megvolt. Bizonyságát adták mind zeneszerzői, mint előadói tehetségüknek, a közönség pedig aktívan részt vett a hangulat fokozásában. Azt nem tudom, előzetesen mennyit törpöltek a műsor összeállításán, de egy nagyon jól megkomponált koncertet adtak, amelynek volt íve. Nem csak az utolsó album nagy slágereit hallottam, hanem olyan régebbi darabokat is, melyek már kikerültek a repertoárból – az első lemezzel még mindig nem sikerült megismerkednem. Az est fénypontja – ilyen több is volt, de ha már a lányok előzetesen felkonferálták, akkor a „Bartók Béla” című darab zseniálisnak bizonyult. Ismét. Komplex, virtuozitást igénylő, lehengerlő – még mindig, pedig nem első ízben hallottam tőlük, de még mindig találok benne érdekes részeket. Azért maradjunk abban, a „Kodályos” még mindig veri hangulatilag az összes többi számot, ez generálta a legnagyobb érzelmi hullámot, ami végigsöpört a nézőtéren. Gyönyörűségesnek bizonyult, amit a zenekar és a közönség összehozott.

 

Minden jónak vége szakad egyszer, így a jubileumi Góbé koncert is befejeződött egy ráadással (Kodályos). Végezetül, miután mindenki távozott a színpadról (ez azért eltartott egy ideig) a közönség elkezdett énekelni, és megajándékozta a zenekart (akik erre visszajöttek elénk) egy születésnapi magyarnótával. Komolyan. Ott énekeltünk (kivéve engem, mert nem ismertem a szöveget), a zenekar csak állt előttünk és hallgatott bennünket. Mi pedig lentről, szívből, szeretettel, nekik. Azt nem tudom, ők mit éltek át közben, de számomra felemelő érzés volt. Ezzel ért véget ez az emlékezetes, nagyon hangulatos este. Köszönet érte a Góbénak – meg persze Fonónak is, hogy befogadták, helyet adtak a ráadásnak.

 

 

A jövő felé nézve felmerül bennem pár kérdés a hogyan továbbot illetően. Nagyon várom már a következő Góbé albumot, a két év szünet felháborító, ezt nem tehetik meg a rajongókkal. Értem én, hogy a koncertezésből, és nem a lemezkészítésből lehet megélni, csak mivel nem lépnek fel havonta a nappalimban, egy korong ideális lenne hiánypótlásként. Aztán kíváncsi vagyok, mikor érik el azt a szintet, amikor már gond nélkül képesek lesznek megtölteni többszáz fős koncerthelyeket, akár háromhavonta. Ez most, a születésnap alkalmából simán megvolt, és tény, nemcsak huszonéves fiatalok jöttek el, hanem jócskán láttam idősebbeket, tényleg minden korosztály képviselte magát, még derékig érő gyerek is akadt. És itt nem a gyerekkórusra gondolok, akik egyébként, amikor nem kellett énekelniük, ugyanúgy élvezték a koncertet, mint mi.

 

Mindezeken túl azt kívánom nekik, hogy a jövőben gyakrabban jussanak el külföldre, és ne csak a magyarlakta területekre. Mert ezt a zenét ideje lenne megmutatni a nagyvilágnak, legalább annyi időre, míg kiderül, a világ vevő, vagy nem vevő erre a muzsikára.

 

Fotóalbum