Főkép

Mióta Gerendai Károlyék egy, a napokban megjelent interjúban a nagy nyilvánosság előtt is bevallották, hogy ez az idei jubíleumi Sziget azért kicsit el lett mónikázva felhozatal szempontjából, azóta én se idegesítem magam különösebben azzal, hogy a huszonötödik évfordulóra egy ennyire közepes lineupot sikerült csak összehozni, főleg azért, mert így is meg lehet találni azokat a nyilván nem reveláció-értékű előadókat, akiket azért bármikor szívesen megnéz az ember, és biztos, hogy jól fog rajtuk szórakozni. Tehát összességében lelkesen indultam meg a Sziget bejárata felé: ami egyből fel is tűnt, hogy az általam pár helyen olvasott hőbörgések ellenére mennyire gördülékenyen és simán ment a beengedés. Úgy jutottam át a beengedő kapukon, mint kés a vajon, még a FestiPayes hisztit is hamar le lehetett zavarni, aztán már csak kedvenc fröccsfalumban kellett magamhoz szólítanom némi hűsítőt, és kezdődhetett is a bulika.

 

Tom Odell koncertjének csak a legvégére érkeztem be, és először nem is figyeltem oda a muzsikára, csak háttérként szolgált a szokásos Sziget-élmény felfedezéséhez, de aztán akarva-akaratlanul is felkaptam a fejem a szuper dallamokra meg a remek éneklésre, és az utolsó dalokra oda is baktattam a Nagyszínpadhoz. Aztán kissé sajnáltam is, hogy kihagytam ennek a brit srácnak a buliját. Oké, azért nyilván nem találta fel ő se a spanyol viaszt, de tényleg nagy energiával énekelte ha nem is karakteres, de nagyon fülbemászó számait. Ezek után kis szünet következett, aztán ismét vissza Nagyszínpad, ahol a régi ismerős Biffy Clyro volt a következő műsorszám. Régi ismerős az itthoni rajongóknak, de nem nekem, aki most láttam először őket élőben, és, hát, őszinte leszek, nem dobtam akkora hátast. Az is igaz, hogy én főként a régi dolgaikat hallgattam/hallgatom, és azok itt most kicsit kevésbé voltak képviselve (bár a király „Living is a Problem Because Everything Dies” megvolt), de még ezzel együtt sem tudtam magamról lerázni a „szegény ember Foo Fighterse” feelinget magamról a zenekarral kapcsolatban.

 

Energikusak voltak, de az energia valahogy egy kicsit mesterkélten jött le a színpadról, valahogy úgy, mint a 30 seconds to Mars esetében a legtöbbször. De hiba lenne nem megemlíteni a pozitívumokat is: az rögtön érződik, hogy nagyon nagy összhang van a zenekaron belül, tényleg együtt élnek, együtt lélegeznek a hangszerek és a zenészek, flott és pontos gépezetként. És nyilván semennyire sem volt béna vagy rossz, amit műveltek, egy maximálisan fesztivál-kompatibilis arénás felhangoktól sem mentes rockkoncertet kaptunk, ami az én ízlésemnek egy hangyányit középutas volt, de még így is messze történhetett volna rosszabb dolog ennél este nyolckor a Nagyszínpad előtt.

 

Például Wiz Khalifa, akinek gyakorlatilag a teljes életműve a fű és a fűfogyasztás köré épül, amivel alapvetően semmi gond nem lenne, de a harmadik átvezető szövegnél már kezdett fárasztó lenni az állandó junkie duma: értjük, haver, tépsz mint a gép, minden ok, csak ennél azért kicsit több van a hip-hopban. File under Kendrick Lamar. Mindegy, mert ez is csak egy rövid átvezetés volt a Sziget általam egyik legjobban várt koncertje, a The Vaccines előtt. Akik pedig ismét halál lazák voltak. Az énekes Justin Young egy Adidas mackóban és egy abba betűrt fehér rövidujjú ingben lépett fel, ezzel is erősítve a gondolom már image-ként is kicsit direkt túltolt külvárosi suttyó image-t. Ami egyébként szöges ellentétben áll a sokszor nagyon is szívbe markoló, de alaphangon is rendkívül eltalált szövegekkel.

 

A setlist telitalálat volt, mondjuk ennek a zenekarnak nehéz lenne olyan számlistát összeraknia, ami ne hangozna best-of műsornak, annyira ragadósak és hamar megszerethetőek a dalaik. Nem klisések, de az ember tényleg első hallásra úgy érzi, mintha már hallotta volna őket. Emiatt a házibuli-hangulat rögtön biztosítva volt, és az A38 színpad közönsége is eléggé élte a partyzást, főleg az olyan slágerekre, mint a „20/20”, az „If You Wanna”, de a slowburnerek is megtalálták az utat az emberek szívéhez, kezdve a remek „All in White”-tal, egészen a személyes kedvenc „Wet Suit”-ig. Jó rekedten, izzadtan és széles vigyorral az arcomon kerültem ki a sátorból az izmos másfél óra, és a kötelező „Norgaard” végeztével. Valami ilyesmiről szól számomra ez az egész fesztivál-feeling, úgyhogy bármennyire is nem korszakalkotó banda a The Vaccines, nekem baromira megszépítették az estémet, és szerintem a többi vörös arcú, letaposott lábú srác és lány is így érezte magát az A38 sötétjéből előbotorkálva.