Főkép

Az egyik legkeresettebb francia csellista, Vincent Courtois triójának a koncertjét több apropóból is nagyon várta már a budapesti közönség. Egyrészt azért, mert két évvel ezelőtt járt már nálunk, és a produkciója sokak számára meghatározó zenei élményt jelentett (akkor az Aki Takase Quartet tagjaként játszott az Opus Jazz Clubban); másrészt pedig azért, mert a cselló-tenorszaxofon-dob felállás korán sem nevezhető tipikusnak a zenei világban. Vagyis minden előjel azt mutatta, hogy a Robin Fincker (tenorszaxofon) és Sebastien Brun (dobok) társaságában fellépő Courtois produkcióját ismét sokáig emlegeti majd a hallgatóság.(Egyébként Fincker és Brun több saját projektet is vezetnek, s emellett igen keresett résztvevői számos zenekarnak.)

 

Budapestre Courtois legújabb – Les Demons de Tosca címet viselő – projektjével érkezett a trió. Ebben a démonok eszméjét járja körül a művészi ihletettség szemszögéből, miközben a zene Puccini híres operájának librettójára épül, mely a kreatív folyamat egyfajta vezérfonalaként szolgál. A projektben az akusztikus és elektronikus elemek változatos elegyet alkottak, sok improvizációval fűszerezve. A zene, amit hallhattunk, habár mindvégig megmarad melodikusnak, azért akadtak a koncertnek olyan részei is, amelyek befogadása az átlagosnál jóval nagyobb nyitottságot kívánt a közönségnél – egészen pontosan a „free-szerű” részekről van szó. Összességében egy jól „összerakott” zenei projekttel találkozhattunk, olyannal, amelyben minden a helyén volt, és minden a megfelelő arányban került bele: itt többek között a melodikus részek és a „free” vagy az akusztikus és az elektronikus zene arányára gondolok. A francia kortárs és jazz zene minden jellegzetessége megtalálható volt a koncert anyagában: kifinomult szellemesség, érzékeny formaérzék, kreativitás, a szabad szárnyalás és könnyed kifejezésmód.

 

Courtois egy fantasztikus csellista és muzsikus. Kivételesen ritka technikával, briliáns intellektussal, kreatív és ötletes zenei szellemmel rendelkezik. A technikája kiváló, mintha nem ismerne nehézséget. Egy vérbeli előadó, akinek van mondanivalója, és ezt szívesen osztja meg a közönséggel. Előszeretettel játszott vonó nélkül is a hangszerén, méghozzá úgy, hogy néha hajlamos volt elbizonytalanítani a hallgatót abban a tekintetben, hogy milyen hangszert hall. Ugyanis többször olyan hangokat csalt elő az instrumentumból, amelyek, habár kicsit öblösebbek voltak, de „gitárként” szóltak. Curtois az általa elképzelt hangvilág megteremtéséhez nem fukarkodott a különféle, hangmódosításra alkalmas pedálok használatával sem – az így „elektronizált”, effektezett zene néha a ’70-es évek űr rockjának a szellemét idézte.

 

Sebastien Brun személyében egy extravagáns, igen kreatív dobost ismerhettünk meg. Játékában kifejezetten nagy szerepet kaptak a kiegészítő eszközök (a tibeti hangtálaktól a racsnis hajtókarig(!)). De magukról a „fő hangszerekről” sem lehet azt mondani, hogy a „normál” kategóriába tartoznak, például az általa használt cintányérok is erősen „preparáltak” voltak. A két méter körül testmagasságú tenorszaxofonos, Robin Fincker egyszerre nagyon szabad és kontrollált, igényes és nagyvonalú, mély és kristálytiszta játéka valamennyi hallgatója számára igen különleges, ösztönös, ősi és nagyon intim élményt kínál.

A Les Demons de Tosca címet viselő projekt egy rendkívül színes – bár a közönség különböző ízlésű rétegeit talán kissé megosztó, de igényes − zenei produkció volt, amelynek a végén a közönség maximálisan elégedetten hagyhatta el az Opust.