Főkép

A német énekes-gitáros, Kris Bauer budapesti koncertje olyan volt, mint egy szürreális mese. Valójában nem is maga a produkció volt ilyen, hanem az az ismeretlen elv, ami összerendezte a német muzsikus zenekarának tagjait. Bauer már önmagában is egy különleges figura, hiszen néhány évvel ezelőtt hátat fordított a szépen alakuló pénzügyi karrierjének, és a művészi pályát választotta. Méghozzá úgy, hogy a visszavonult művész életét élte, csak a komponálásra és a játékra fordította minden idejét – végül csak a közeli múltban szervezte meg azt az együttesét, amelyikkel most fellépett az Opus Jazz Clubban.

 

Ha a zenekar tagjait is górcső alá vesszük, akkor további érdekességek is kiderülnek, erősítve a szürreális képet. A két énekessel dolgozó együttes egyik tagja, Ekaterina Mamysheva Moszkvából származik. Ő volt egyébként a „felelőse” a produkció operaária-szerű betétjeinek, ha úgy tetszik, ő képviselte a „finom” hangot. Vele szemben a másik énekesnő, Lela Gruber hozta az erőt, a vitalitást a produkcióba. Nemcsak a játéka, hanem a megjelenése miatt is különleges figurának számít a gitáros Alfi Feijoa, aki a rock és az ambient világából érkezett a csapatba, végezetül a gitárosok „hegemóniáját” az ütősökön illetve szaxofonon játszó Bernd Merz törte meg.

 

Amit hallottunk, azt nehéz kategorizálni, de első megközelítésben azt mondanám, hogy amerikai folkzene, hiszen annak minden ismérvét magán hordozta. Ehhez hasonló gitár- és énekközpontú zenéket hallhatunk például a vidéken játszódó amerikai filmekben is, de a tengerentúli folkhoz viszonyítva a jelentős eltérést többek között a már említett áriaszerű betétek beillesztése és a szaxofon jelenléte adta.

 

Az elhangzó számok között érezhető volt a nagyon erős kohézió. (Ennek okán talán még „folk-musical”-nek is nevezhetném a produkciót...) Kris Bauer zenei világában kétségtelenül a folkzene súlya a legmeghatározóbb, de azt feltétlenül meg kell említeni, hogy valójában egy keverék zenei nyelvvel van dolgunk, amelyikben éppen úgy megjelenik a blues, a rock, a kortárs zene, mint a tangó és a klasszikus zene. Az egész kicsit filmszerű volt abból a szempontból, hogy, akárcsak egy mozi zenéjénél, náluk is volt olyan dallam, ami vissza-visszatért. Így összességében egy változatos produkció részesei lehettünk.

Bauerék láthatóan nagyon jól értettek ahhoz, hogyan kell a közönséget a végére „felpörgetni”: a blues-os ráadással igazi, nagy fesztiválokat idéző, forró hangulatot teremtettek az Opusban. A koncertek után általában az szokott lenni a forgatókönyv, hogy a hallgatóság gyorsan távozik a helyszínről, de most nem ezt történt. A ráadás szám után ugyanis a zenekar nem vonult öltözőbe, hanem a színpadon maradt, úgyhogy a hallgatóság soraiból sokan odamentek gratulálni a muzsikusoknak (és a lemezek is szépen fogytak). Azt hiszem, ez utóbbi két tény sokat elárul arról, hogy közönség mennyire vevő volt az esti produkcióra...