Főkép

Nem voltak könnyű helyzetben azok a focirajongók, akik a jazzt is kedvelik. Ugyanis szombaton estére két remek program kínálkozott, ráadásul még közös pont is volt közöttük, hiszen a focimeccs és a koncert is portugál „produkció” volt. A válogatottunk szereplését már mindenki ismeri, ezért fókuszáljunk arra, hogy mi is történt a budapesti Opus Jazz Clubban.

 

Az Opus színpadára egy régen várt vendég érkezett, a portugál bőgős, Carlos Bica által vezetett Carlos Bica & Azul formájában.A nemzetközi – minden túlzás nélkül – supergroup tagjai az elmúlt évek során valamennyien megfordultak már nálunk, de a német gitárost, Frank Möbus-t, az amerikai dobost, Jim Blacket és a portugál bőgőst, Carlos Bicát most láthattuk itthon először közös színpadon. Pedig egy nagy múltú trióról van, amelyik az élő fellépésekre helyezi a fő hangsúlyt, ráadásul ebből fakadóan a rajongóiknak mindig sokat kell várniuk egy-egy új albumra. A húszéves fennállásuk alatt „mindössze” hat lemezt készítettek, ezek közül a legfrissebb a tavalyi év végén megjelent More Than This címet viseli. A budapesti koncertjük anyaga az új lemez repertoárjára volt „kihegyezve”.

 

A trió által képviselt zenei stílus a hivatalos „besorolás” szerint kortárs jazz, de talán sokkal több információval bír, ha a Carlos Bica-féle zenei világot úgy képzeljük el, hogy az a jazz, a rock- és népzenei hagyomány elemeinek „összegyúrásából” született. A témák hol közvetlenek és jó kedélyűek, hol meg éppen komplexek és mélyek – mindkét esetben teljesen híven az együttes zenei identitásához. A koncerten egymás után sorjáztak a jobbnál jobb tételek az új albumról, a „Whale Rider”-től a „Patchwork”-ig és a „Wattenmeer”-ig, ráadásul az est folyamán végig hatalmas elán volt a csapatban. Jó volt érezni azt az energiát, amit átadtak a közönségnek. Tényleg varázslat az, amit ők csinálnak, és ezt idestova húsz éve bizonyítják – a zene magasiskolája, amire kortól függetlenül Pesten is sokan kíváncsiak voltak.

 

Carlos Bica vitathatatlanul a jazz bőgősök elit mezőnyébe tartozik a kontinensünkön. Párját ritkító a technikai tudása, a dalszerzési képességei, az eleganciája és a lazasága, miközben úgy kezeli azt a hangszert, aminek mások csak a követésébe is belefáradnak. Frank Möbus, lazán pengette öthúros hangszerét, csak akkor villant meg, amikor arra szükség volt. A lazaság ellenére a játékát nagyfokú precizitás jellemezte – a zenei alázat tipikus példáját mutatta a német muzsikus. Jim Black energikus dobos, pulzáló vezetéssel, de érzékeny dinamikus fokozóképességgel vegyítve. Az általánosan lélegzetelállító, intenzív, váltakozó játékban az amerikai dobos ugyan néha egy kicsit előtérbe tolja magát, de anélkül, hogy tartósan megzavarná a kollektív összetartást.

 

Habár a koncert csak pár perccel később indult a meghirdetett 9 órához képest és a szünet egy kicsit hosszabbra nyúlt az átlagosnál, a zenekar ezeket leszámítva is extra hosszút játszott (az utolsó taktus valamikor fél 12 környékén csendült fel). De ezt a közönség láthatóan egyáltalán nem bánta, hiszen egy óriási produkcióban lehetett része: tökéletes hangzás, páratlan virtuozitások és magukat nagyon jól érző zenészek, akiken látszott, a buli minden pillanatát élvezik.

Arról is meggyőződhettünk, hogy akiket a színpadon láttunk, azok nemcsak remek muzsikusok, hanem jó humorérzékkel megáldott művészek is. Történt ugyanis, hogy a ráadás szám után ismét visszatértek a színpadra, viszont a szerepeket felcserélődtek. Bica beült a dobok mögé, Black a gitárt vette a kezébe, Möbus pedig hangszer helyett a mikrofonért nyúlt. A történet vége az lett, hogy a gitáros elmondott egy rövid történetet, amit a dobos gitáron kísért, a zenekarvezető pedig imitált hozzá egy kis dobolást. A közönség láthatóan vevő volt a poénra, így minden szinten vidáman zárult a produkció.