Főkép

John McLaughlin (gitár) elektronikus utakon járó, új kvartettjével érkezett most Budapestre. McLaughlin kétségtelenül egy olyan korszak óriása, amely már lezárult, és amelyből még szerencsére velünk él sok más, máig meghatározó legenda. Vannak, akik ki tudnak lépni saját árnyékukból, és vannak, akiknek ez nem sikerül, de mégis zseniálisnak maradnak meg mindannyiunk számára – nemcsak a nosztalgiára hajlóknak, hanem újabb és újabb generációknak is –, mert maradandó, amit egykor alkottak, és ennek jegyei a mai napig érezhetőek a játékukon.

 

Talán mondanom sem kell, hogy McLaughlin ez utóbbi művészek sorába tartozik: rendkívül erős egyéniség, aki mindig megfelelő társakat talál éppen aktuális gitárjáték igényeihez. Mert voltaképpen azt halljuk az egész koncert során, hogy McLaughlin most csak gitározni akar, különféle hangulatfestések kontextusában, az elektromos gitározására jellemző nyers, durva hangképekkel operálva.

 

Sokáig azon tűnődtem a koncert során, hogy miért szükséges ehhez olyan társakat találnia, akik maguk is rendkívül durván nyúlnak a hangszereikhez. Bár Etienne M’Bappét, mint a világ legjobb basszusgitárosát mutatja be rögtön a koncert elején McLaughlin, én csak egy profi, kesztyűben basszerozó muzsikust hallok az egész este során. Gary Husband szintetizátorokon és dobon tényleg lehengerlő, de Keith Jarrett sztorijára emlékeztet a róla készült dokumentumfilmben: amikor a dokumentarista ahhoz a kérdéshez kanyarodik, hogy milyen volt Miles Davisszel játszania, akkor Jarrett valami olyasmit felel, hogy amolyan gyerekes bohóckodás. Miles ugyanis éppen az elektronikus korszakát éli, és arra kéri Jarrettet, hogy szintetizátoron működjön közre, aminek Jarrett eleget is tesz, bár számára a szintetizátorok csak játékok. „Miles játszhatott a saját hangszerén, én nem”, vagy valami hasonló mondattal summázta Jarrett életének ezen igen rövid periódusát. Valahogy így vagyunk Husbanddel is: hallhatóan igyekszik, bizonyára jól is jön az idős McLaughlinnak egy ilyen virtuóz, aki még néha a dobokat is kiválóan püföli Ranjit Barot ragái és sagái alatt, de időnként mégis olyan viccesnek tűnik az egész. Barot is inkább a rock és az indiai zene ritmusait ötvözi az este során, és emiatt néha, nem is picit, fárasztó.

 

Aztán történik valami olyan, ami velem már régen nem történt meg koncerten. Valami egészen elementárisan felszabadító érzés, amikor eljátsszák a Paco De Luciával felvételre tervezett McLaughlin kompozíciót, az „El Hombre Que Sabia”, vagyis az „Ember aki tudta” szerzeményt. Szívbemarkoló, mert egyrészt Paco idő előtt távozott egy szívroham következtében, amikor unokájával a tengerparton játszott, másrészt minden jegyében McLaughlin zsenialitását hordozza a szerzemény – szinte levitálunk. Ettől a rendkívül megindító darabtól az egész este átértékelődik, és amikor látom, hogy elő vannak készítve az asztalok a dedikáláshoz, képtelen vagyok nem megvenni az új lemezt (Black Light), amelyen ez a darab is rögzítve lett – mint utólag kiderült, akusztikus gitáron, talán éppen Paco emlékére. Hogy aztán miről sikerül beszélgetnem az élő legendával, az maradjon az én titkom.

Előadók:

John McLaughlin – elektromos gitár

Gary Husband – szintetizátorok, dobok

Etienne M’Bappe – fretless basszusgitár

Ranjit Barot – dobok, ének