Főkép

Az elmúlt években nagyon egyértelművé vált egy trend: a filmek helyett a sorozatok lesznek az elsődleges mozgóképes alkotások. Mostanság már nemcsak hogy nem kell moziba mennünk, ha valami elképesztő művet szeretnénk látni, de talán lassan oda is eljutunk, hogy sokkal jobb dolgok történnek a tévé (vagy a számítógép) képernyőjén, mint a mozitermek vásznain. 2016-ban eljutott Magyarországra a Netflix, egyre többen néznek sorozatot angolul vagy legalább felirattal, az emberek új kedvenceket találnak a sorozatok között – talán nem meglepetés, ha azt mondom, így vagyunk ezzel mi is az ekultura.hu szerkesztőségében.

 

Így aztán úgy éreztük, a szokásos év végi könyves, zenei, illetve filmes toplistáink mellett létjogosultsága lehet egy sorozatokkal foglalkozó listának is. Összeszedtük tehát, hogy melyik sorozatévadokat éreztük a legemlékezetesebbnek: melyeken szórakoztunk a legjobban, melyeken sírtunk a legtöbbet, melyek sokkoltak és döbbentettek meg a leginkább. Természetesen most sem a mondvacsinált „legjobb” megtalálása a cél, hanem hogy bemutassuk: mi ezeket nagyon élveztük. Reméljük, valaki más is kedvet kap a megtekintésükre.

 

 

    


Bauman Tamás

 

Mr. Robot 2. évad (készítette Sam Esmail)

 

Bátran kijelenthetem, hogy amit nem egészen két évtizede Gibson cyberpunkja jelentett nekem, ahhoz manapság a Mr. Robot áll a legközelebb. Mert az egész sorozat alapja az, amit akkoriban ez a kanadai fickó megírt. Na meg, ami (nagyobb részben) valósággá is vált. És bár azt gondolhatná az ember, hogy az első évad nagyjából ki is merítette a témát a maga különböző dolgokra hangsúlyt fektető epizódjaival (hiszen az első pár rész erős cyberpunk hangulata után az egész átcsapott karakterdrámába, meg a jól felépített átverések leleplezésébe, hogy végül az egész kifusson valami groteszk világmegváltásba), a készítők a 2. évadban egy különösen érdekes vonallal jöttek elő: azzal az aprólékos, és teljességgel elképzelhető (sőt, a gazdasági válság alatt valóban megtörtént) taktikázással, ahogy az Evil Corp. lényegében megússza az egész szart, ami miatta és ellene tört ki, mindent a kis emberekre hárítva. Egyszerűen félelmetes korrajzzá vált a sorozat, miközben az első évadból ismeretes, „átverjük a nézőt“ stratégiájuk megint csak nagyot üt. Kicsit tartottam az első évad után, hogy a készítők vajon mivel rukkolnak elő, de elég nyilvánvaló, hogy nemcsak megugrották a lécet, de mindezt olyan eleganciával és profizmussal tették, amivel pótolják a nézőt az első évadot uraló tömeges meglepetés-faktor csökkenéséért.

 

Débali

 

Éjszakai szolgálat (The Night Manager, készítette Susanne Bier és David Farr)

 

Azon kevés sorozatnéző közé tartozom, akik az olyan népszerű sorozatokból, mint a Walking Dead vagy a Trónok harca, nem láttak még egy részt sem, ahogyan a Westworldből sem, így azok aktuális évadáról nem tudok beszámolni, viszont az év elején bemutatott The Night Manager nagyon penge sorozat volt. Nem ugrom rá egyből sorozatokra, általában megvárok egy-két beszámolót róluk, de itt kivételt tettem, mert kíváncsi voltam, hogy Loki és Dr. House mire képes együtt, és nem kellett csalódnom. Nem mondom, hogy az első rész végeztével nem voltak bennem aggályok a folytatást illetőleg, de aztán a második résztől kezdve magával ragadt a sorozat csavaros, okos történetvezetése. Végre ismét láttam egy szó szoros értelmében vett izgalmas sorozatot!

 

Ferencz Anita

 

Stranger Things (készítették a Duffer testvérek – Matt és Ross Duffer)

 

Nehéz kérdés, mert szerencsére idén is el lettünk kényeztetve sorozatok terén. Lehet, ha már végignéztem volna a Westworld első évadát, azt választanám, de így inkább a Stranger Things-et mondanám. Mielőtt elkezdtem nézni, csak annyit tudtam róla, hogy rengeteg ismerősöm rajong érte, és hogy maga a színtiszta nosztalgia. Tartottam tőle, hogy a nagy hype miatt számomra csalódást okoz majd, de szerencsére nem így történt. Főleg a szereplőkért voltam oda és persze a hangulatáért, valamint az olyan megoldásokért, mint a karácsonyi égősor, mint kommunikációs eszköz. Winona Ryder feledhetetlen kétségbeesett anyaként, Elevenért meg van, aki nincs oda meg vissza? Remélem 2017 végén pedig a második évadot írhatom majd le legmaradandóbb élményként.

 

    

 

Galamb Zoltán

 

Quantico (készítette Joshua Safran)

 

A Netflix bejövetele óta jobbnál jobb sorozatokat nézhetünk, ráadásul maratonban, idén nekem leginkább mégis egy AXN-en adott sorozat jött be: a Quantico. Alighanem azért, mert nagyon észak-amerikai az egész, és nagyon mai. Kevés televíziós műsorban látni ehhez hasonló elfogadást, többkultúrájúságot, ahol a főszerepet egy indiai nő játssza, a muszlimok pedig nem feltétlenül rosszak (nyugati sorozatokban általában ritkán látni hidzsábos nőket kiemelt szerepekben); ahol velük együtt zsidó, fehér angolszász protestáns és afro-amerikai együtt küzd a terrorizmus ellen. Ám még inkább tetszik a megvalósítás. A folyamatos flashbackek korábban a Zöld íjászban voltak ennyire dominánsak, a cselekmény kibontásának lényegi elemei, a fordulatosság sok más mellett a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságottal egy szintű, a színészi munka pedig nem hagy maga után semmi kívánnivalót, szemben mondjuk… de inkább nem mondom. A legfontosabb azonban az, hogy valamiért rendkívül könnyű azonosulni a Priyanka Chopra alakította Alex Parrish ügynökkel, és így visszakapja az értelmét sok olyan elkoptatott frázis, mint a haza iránti elkötelezettség, az értékek melletti kiállás, vagy egyszerűen az emberiesség.

 

Gáti Viktor

 

The Walking Dead 7. évad (készítette Frank Darabont és Scott M. Gimple)

 

Hetedik évadához érkezett a világ egyik legkedveltebb kortárs tévés szériája, a The Walking Dead. A zombiapokalipszis kitörése után játszódó sorozat még a távolságtartó publikumból is kivált indulatokat, a legújabb felvonás pedig a legelkötelezettebb rajongókat is megosztja. Előbbiek közül sokan nem értik, miért lehet szeretni egy zombiöldöklésre épülő szériát, pökhendi hősökkel és tipikusan zsarnok gonoszokkal.

Azért, mert ennél jóval többről van szó. A ma is folytatódó képregényre épülő – olykor komoly változtatásokat eszközölő – filmes adaptáció cselekményében a zombi faktor szinte csak kiegészítésként van jelen; az én olvasatomban egyfajta metaforikus közegként, amely az átlagos tömegeket hivatott szimbolizálni, akik esetenként akadályt, vagy akár veszélyt jelentenek a törekvő, küzdeni akaró, kisebbségben lévő egyéneknek. Maga a történet magával ragadó, valóságosan drámai és rémesen életszerű, egyben szélsőséges. Utóbbi szempontból a friss évad nyitányában az alkotócsapat meglehetősen messzire ment, amikor és ahogyan végzett az egyik legfontosabb karakterrel és egy szintén karizmatikus személlyel.

Ezzel együtt nagyszerűen bontogatják az aktuális antihős Negan jellemét (is), akit Jeffrey Dean Morgan lenyűgöző alakítása már-már szerethetővé tesz. Izgalmas jeleneteken keresztül teszik próbára a hosszú ideje a sorozatot erősítő tagság karaktereit, akik esetében – túlnyomórészt – a színész és a magyar hang megválasztása szintúgy pazarnak bizonyult. Parádés megoldásokkal fokozzák a feszültséget és az izgalmat, újra és újra, a századik epizód felé közeledve, s eközben az évad felezőhöz érkezve egyre több szereplő nőhetett az ember szívéhez, vált fontossá a sztoriban, ebből kifolyólag pedig a letaglózó fejlemények mellett kénytelenek vagyunk arra is felkészülni, hogy újabb kedvencünket veszíthetjük el.

S ez újfent a The Walking Dead története és üzenete értékei mellett szól, melyekből a saját életünk vonatkozásában is sokat tanulhatunk.

 

Kökény Pali

 

Trónok harca 6. évad (Game of Thrones, készítette David Benioff és D. B. Weiss)

 

Itt is aztán volt bőven miből válogatni. Ebben az évben mutatták be a valódi nosztalgiaorgia Stranger Things-t, a kiváló Aznap Éjjelt (KÖTELEZŐ) és a nagy reményekkel induló és talán kevésbé nagyokkal folytatódó Westworldöt, amik mind egyenként is élményszámba mentek. Volt aztán a Mr. Robotnak is második évada, a Walking Dead vonata is robog (döcög) tovább, a Marvel is folytatja a streamelős sorozatok gyártását, de még a Black Mirror is visszatért, sokak nagy örömére. A legnagyobb esemény azonban talán mégis a Trónok harca hatodik évada volt, ami az első olyan része a szériának, amit már George R. R. Martin árnyékából kilépve hoztak tető alá a készítők. És bár igen, szerintem se volt ballépésektől mentes ez az évad, az utolsó rész, a „Tél Szelei” mégis egy olyan hibátlan első jelenetet hozott, ami igazolja, hogy a Trónok harca továbbra is ott van a legjobb tévés történetek panteonjában. A zene (a ZENE!), a finoman építkező feszültség, a katasztrófa kényelmetlen előszele, ami folyamatosan viszketésre kényszeríti az embert, és a váratlan és lélegzetállítóan brutálisan kivitelezett végkifejlet számomra abszolút felejthetetlenné tették ezt az epizódot, és biztosították annak helyét az év végi listámon.

 

    

 

Németh Beatrix

 

Grantchester (készítette Harry Bradbeer és Daisy Coulam)

 

Nem idei sorozat ugyan, de idén tavasszal találtam rá a Grantchester-re. Kriminek krimi, igen szórakoztató, de nem feltétlen a könnyed fajtából, mert meglehetősen komoly kérdéseket feszeget az anglikán lelkész, és egy nyomozó barátsága körül bonyolódó történet. Hozza a kötelező gyilkosságszámot, dráma és fanyarkás humor keveredik elképesztő arányban. A főszereplők válogatásánál igazi bravúrt hajtottak végre a készítők. Sidney Chambers (James Norton) igazi mélyen érző, istenben feltétlen hívő, mégis kicsit elveszett és meggyötört lélek, folyton a segíteni vágyás hajtja, ezzel szemben Geordie Keating (Robson Green) felügyelő két lábbal áll a földön, nem kerget szálmalmokat. A kettőjük barátsága azonban dacolva minden eséllyel egyre szorosabb lesz, és mindent kibír. A 2016-os karácsonyi különszám külön rátett mindenre egy lapáttal. Mindenkinek ajánlom, aki szereti az angol drámákat, és a jó kis gyilkosságokat.

 

Rozsonits Judit

 

Gilmore Girls: A Year In The Life (készítette Amy Sherman-Palladio)

 

Számomra ez egyértelműen a Gilmore Girls (szerintem rémséges magyar címét, a Szívek szállodáját a mai napig nem szoktam meg, de nem is akarom). Imádom az alap-sorozatot, mind a 7 évadot megvettem, 3 nyelven is nézem, angolul, németül, magyarul. Voltak ugyan mélypontjai, de a 7. évad végére egy dolog kivételével nem volt hiányérzetem. Aztán vártak. Vártak és vártak, majdnem 10 évet. Majd megkaptuk ezt a 4x90 percet, és bár úgy fejezték be, hogy abszolút folytatható, én ebben a formában nem szeretnék több GG-t látni. Nagyon hullámzó volt dramaturgiailag, és én úgy gondolom, a csúcson kell abbahagyni. Ők meg ezt túlhaladták, és lényegében a csúcs (Lorelei és Luke esküvője úgy, ahogy azt mi, a sorozat kedvelői világszerte, szerettük volna) el is maradt.

Szívesen néznék viszont egy spin-off-sorozatot, amelyik Rory Gilmore-ra fókuszál.

 

Sárpátki Ádám

 

Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája (Dirk Gently’s Holistic Detective Agency, készítette Max Landis)

 

Ha valami, akkor a BBC és a Netflix új, közös Dirk Gently-sorozata a tavalyi év legnagyobb meglepetései közé tartozik. Douglas Adams műveinek adaptálásával már elég sokan próbálkoztak, ám Max Landis teljesen másképp állt a kérdéshez: fölhasználta ugyan az eredeti Dirk Gently-regények egyes elemeit, de a történeteket nem egy az egyben dolgozta fel, inkább csak megőrizte, és rátett még egy lapáttal Adams őrültségére – így aztán valami teljesen újat alkotott, amivel még az eredeti sztorik rajongóit sem dühítette fel. És a legjobb, hogy a szereposztást is nagyon eltalálták: Samuel Barnett és Elijah Wood tökéletesen alakítják a különc holisztikus nyomozót és az ő vonakodó szárnysegédjét, de a többi színész alakítását sem érheti panasz. Tény, hogy türelem kell az első néhány részhez, mert semmit, mondom semmit nem fogunk érteni az elején, de a nyolc részes évad második felében rendesen felpörögnek az események, és ha nem is mindenre, de rengeteg kérdésre választ kapunk. Hol van már a második évad?

 

  

 

Szabó Dominik

 

Az ifjú pápa (The Young Pope, készítette Paolo Sorrentino)

 

Ott van a cím mögött, hogy „készítette Paolo Sorrentino” – egyeseknek talán már ez mindent elmond. Nem árulok el nagy titkot, hogy az olasz alkotó az elmúlt évek során az egyik kedvenc mozgóképes művészemmé vált (köszönhetően A nagy szépségnek, illetve az Ifjúságnak); úgyhogy amikor megtudtam, hogy sorozatot készít, elképesztően kíváncsi lettem. Az ifjú pápa pedig könnyedén megugrotta ezt a lécet: először szépen a pofájába röhögött, majd finoman pár méterrel fentebb helyezte... és mondanám, hogy a végén kecsesen átlépett felette, de az az igazság, hogy e rövid ajánlóm megírásáig még nem értem az évad végére. Az viszont már most látszik, hogy nincs még egy ennyire öncélúan zseniális, váratlanul abszurd, megdöbbentően szerethető és humoros sorozat. Nagyon nem az, mint amire az ember várna – ha az évad vége is ennyire jó lesz (márpedig minden jel arra mutat), én egészen biztosan új kedvencre találtam.

 

Vörös Eszter

 

Black Mirror (készítette Charlie Brooker)

 

Egyértelműen pozitív élmény Az ifjú pápa is, de hát Sorrentinót már ismerjük, nem is számítottunk tőle ennél kevesebbre, így hiába zseniális, és megtekintésre erősen ajánlott, lássuk az év legmeghatározóbb új élményét sorozat témában: a Black Mirrort. Önmagában az antológia sorozat műfaja teljesen új volt számomra, és hogy ezzel ráadásul egy alapvetően sci-fi tematikájú sorozat kapcsán ismerkedhettem meg, garantálta a sikert. Remek ötletnek tartom, hogy ilyen lazán kapcsolódó koncepció mentén fűznek föl különböző távoli, vagy nem is éppen olyan távoli történeteket egy láncra a sorozat által, és minden része máshogy sokkol. Egyfajta film-novellát kell elképzelni, ahol tényleg az az egy motívum, az az egy jelentős gondolat, vagy inkább kérdés adja a rész ívét, amelyet az alkotó éppen fontosnak vélt. Hiába lehetne fél órával hosszabb terjedelemben már egy egész estés moziról beszélni, a hangsúlyok, a felépítés itt teljesen más, és ez lehetővé teszi egy gondolatkör olyan kifejtését, amire egy egész estés film nem mindig kínál lehetőséget. Nem szeretnék egyik részről sem ennél többet elárulni, annál izgalmasabb, minél kevesebb előzetes ismerettel ül le elé az ember – garantáltan megéri próbálkozni vele.