Főkép

Hosszú évek során szinte állandóvá vált az a forgatókönyv a Szegedi Jazz Napokon, hogy a rendezvény első napján, az első fellépő mindig egy szegedi kötődésű zenekar. Habár ezek mindig izgalmas produkciók voltak, az együttesekből hiányoztak a „nagy nevek”, ezért a közönség „nagy nevekre kihegyezett” hányada többnyire kihagyta az első koncertet, így pedig a nyitó műsor olykor fél házzal ment (de legalább a késve érkezők kedvükre válogathattak a szabad helyek között).

 

Idén viszont ez megváltozott, ugyanis a „szegedi” koncert átkerült a második estére, úgyhogy aki az elmúlt évek rutinja szerint érkezett, az nehezen talált helyet magának. Ráadásul most a rendezvényt „nagy nevek” nyitották, ennek köszönhetően közel telt házzal indult a fesztivál.

 

Elsőként Balázs Elemér Triója lépett színpadra. Legnépszerűbb jazz dobosunk zenekarába olyan muzsikusok (Szakcsi Lakatos Róbert – zongora, Orbán György – nagybőgő) játszottak, akik neve nemcsak itthon, hanem a határokon túl is biztosíték egy jó produkcióra. Elemérék ritkábban játszott jazz sztenderdekből állították össze a műsorukat, a fülbemászó dallamokat a fókuszba állító repertoár tökéletes belépőt jelentett a jazz világába azoknak, akik még csak most ismerkednek a műfajjal.

De azért persze az „öreg rókák” számára is tartalmas szórakozást jelentett ez az egy óra...

A folytatásban szintén egy magyar formáció, a Borbély Mihály (szaxofon, tárogató és egyéb fúvósok) által irányított Borbély Művek lépett színpadra. A zenekarban Tálas Áron zongorázott, Horváth Balázs bőgőzött és Baló István dobolt. A repertoár gerincét az együttes közelmúltban megjelent albumának (Gyere hozzám estére!, BMC Records) a felvételei adták, de Borbély többször kiemelte, hogy ez nem egy klasszikus lemezbemutató koncert és ezért néhány a korábbi anyagaik közül szintén bekerült a műsorba. Habár közhelygyanús a kijelentés, mégis igaz, hogy a Borbély Műhely koncertjei mindig élményszámba mennek: a formáció tagjai ezen az estén is elvarázsolták a közönséget. A koncert anyagát a legkülönbözőbb, egymástól olykor igen távoli zenei műfajok alkották, melyek a négy muzsikus előadásában egészen varázslatos módon mégiscsak találkoztak, hatottak egymásra, így létrehozva egy új, rendkívül színes zenei világot. A zenei stílusokat és árnyalatokat oly érzékenységgel és érzékkel vegyítették, hogy magától értetődő természetességgel született a szemünk előtt egy olyan egyedülálló zenei világ, melyben az improvizáció szabadsága, a közös zenei értékrend és a fergeteges előadásmód volt a meghatározó. A műsorukban olyan könnyű volt belefeledkezni, hogy szinte fel sem tűnt az idő múlása, és a koncert gyorsan véget ért.

 

A Jazz Napok harmadik koncertjét várták azt hiszem, a legtöbben. Ugyanis a post-bop irányzat mai legjelentősebb képviselője, a 2007-ben alapított The Cookers lépett a színpadra. A zenekart döntően olyan muzsikusok alkotják, akik mögött legalább 50-60 év(!) jazz tapasztalat van. A műfaj legendás öregjei ők Billy Harpertől (szaxofon) Cecil McBee-ig (nagybőgő) és George Cables-től (zongora) dr. Eddie Hendersonig (trombita) és Billy Hartig (dobok). A fiatalabb (értsd ’50-es) generációt Craig Handy (szaxofon) és David Weiss (trombita) képviselte. A zenekarnak eddig négy albuma jelent meg. Ezek közül időben a legközelebb a 2014-es keltezésű Time and Time Again áll hozzánk, azonban a zenekar repertoárja nem korlátozódott az említett lemezre, az egész eddigi életművükből szemezgettek.

 

Ha egyetlen jelzővel kellene illetnem a zenekar produkcióját, azt mondanám: elsöprő. A formációt alkotó muzsikusok nem „célozgattak”, nem bíztak semmit a fantáziára. Egyszerűen – jó értelemben véve – letaglózták, lehengerelték a közönséget. Valósággal lubickoltak fölényes hangszeres tudásukban, láthatóan élvezték a közös zenélés minden percét. A közönség nagy örömére nem fukarkodtak a játékidővel sem, hiszen bő két órát zenéltek a „kötelező” ráadással együtt. A zenei lexikonokban a post-bop definíciójaként elegendő lenne csak ennyit írni: The Cookers.

 

A beszámoló elején utaltam rá, hogy a „szegedi” zenekar fellépése a második nap elejére került. A Unity First névre hallgató zenekar valójában egy nemzetközi formáció, amelyben a Szegedhez kapcsolódó szálat a dobos Haraszti Ádám jelenti, aki a szegedi dobiskola jó hírnevét egészen Londonig vitte. Zenekarában David Mrakpor basszusgitározott, Sheldon Agwu gitározott és a cirill betűs pólóban játszó, svájci Bodo Maier trombitált. Egyébként egy minden tekintetben nagyon fiatal zenekarról van szó, amelyik valójában egy projekt munkára jött létre, ugyanis az egész úgy indult, hogy Ádámnak a diplomakoncertjéhez szükség volt egy „vizsgazenekarra”. Ami aztán annyira jól sikerült, hogy a fiúk folytatásra szavaztak, és az idei év tavaszán már az első lemezük is a boltokba került The First címmel. A koncerten (ahogyan a lemezen is) főként az Ádám által – jazz/soul/hip-hop stílusban – írt számokat játszották.Az elhangzott kompozíciók egészen egyedi hangvételűek voltak, találkozott bennük a líraiság, érzékenység, az energikusság és a dinamizmus, szerkezetük általában igen komplex, miközben egyre inkább hagytak teret az improvizációnak. Nem nehéz megjósolni, hogy sokat fogunk még hallani erről a formációról, amelynek igen sikeresen zárult ez a mostani, első fesztiválos fellépése is.

 

A szombat este következő szereplője Tóth Viktor Tercetje volt. Habár Viktor kijavította az őket felkonferáló Drienyovszki Andrást, hogy ez nem az ő együttese, hanem valaki másé, és az ujjaival az ég felé mutatott. Nem volt egyszerű logisztika összeszedni a formáció tagjait, hiszen a kiváló amerikai dobos Hamid Drake folyamatosan a világot járja, a bőgős Szadai Mátyás Párizsban él, és a zenekarvezető is többet koncertezik a határainkon túl, mint itthon. Az együttes repertoárjában éppen úgy jelen voltak a vidámabb számok (Joy), mint a melankolikusabb szerzemények (Missing One). Ez utóbbi, fájdalmasan szép dallamot Viktor egykori barátjának és zenésztársának, a két évvel ezelőtt tragikus balesetben elhunyt kiváló jazzdobos, Mohay András emlékére írta…

 

A koncert egy megkomponált egész benyomását keltette, az eljátszott szerzemények egy egyszeri koherens rendszer elemeinek hatottak.A tercet erősen meditatív zenéjéből nem hiányoztak a szenvedélyes-eksztatikus csúcspontok, melyek oly jellemző sajátjai a koncertjeiknek. Ha valaki teljesen átengedte magát az általuk megteremtett atmoszférának, akkor számára megtapasztalható volt a felemelkedés, a transz élménye. Az elhangzó művekben érzékelhető volt az előadókban a nyitottság, a törekvés a korlátok lebontására és a vélt vagy valós határok átlépésére.

 

Az idei fesztivál utolsó koncertjét a lengyel Wojtek Mazolewski Quintet adta. A zenekarban, ami a végleges formáját 2009-ben nyerte el, Wojtek Mazolewski bőgőzik, Marek Pospieszalski szaxofonon játszik, Joanna Duda zongorázik, Oskar Török trombitál és Kuba Janicki dobol. A repertoárjuk főként a Polka címet viselő albumuk anyagából táplálkozott. A zenekar érezhetően a fokozatosság elvét követte a koncert során, ami jelen esetben annyit jelentett, hogy egy-egy fülbemászó dallam után vették csak elő – az elektronikával is bőven fűszerezett – zenei kísérletező kedvüket. A szabad „szárnyalásokat” ismét a szélesebb hallgatóságnak szánt dallamok követték: ez a – nevezzük úgy – ciklikusság az egész műsorukat végigkísérte. A populárisabbnak nevezhető vonal a Major Lazer által jegyzett „Get Free” átiratának előadásával érte el a csúcspontját, ami egyszeriben szinte Fiesta hangulatot teremtett a koncertteremben. Ezzel a számmal (és persze az előtte nyújtott teljesítménnyel) a zenekar elérte, hogy a közönség nem igazán akarta őket az öltözőbe engedni. Jött is a ráadás bőven, de ezt látható módon a muzsikusok is legalább annyira élvezték, mint a hallgatóság. Azt, hogy a remek hangulat még a koncerttermen kívül is megmaradt, jól mutatta a lemezdedikálásra várók hosszú sora.

 

Találkozunk 2017 novemberében! – hangzottak, a Szegedi Jazz Napok „újkori” történetében 13. alkalommal Drienyovszki András búcsúszavai. Kétségtelen tény, hogy két nap alatt összesen nettó 8 óra koncertanyag kicsit töménynek hat, viszont olyan ritkán van Szegeden ilyen színvonalú zenei rendezvény, hogy azoknak, akik jelen voltak, bőven van idejük otthon kibontani és feldolgozni ezt a „csomagot”. De nemcsak a hallgatóság, hanem a hazai zenészek is mindig kiemelt figyelemmel kísérik a Szegedi Jazz Napok koncertjeit, ugyanis nagy presztízsértéke van annak, ha valaki bekerül a fellépők közé. Találkozunk 2017 novemberében!