Főkép

Lassan három éve annak, hogy a budapesti Opus Jazz Clubban útjára indult az Osztrák Kulturális Fórum támogatásával rendezett j(A)zz! Sorozat, melynek köszönhetően a magyar közönség behatóbban is megismerkedhetett / megismerkedhet az osztrák jazz élet ismert és kevésbé ismert képviselőivel. A sorozat keretében most az osztrák trombitás, Mario Rom triója, a Mario Rom’s Interzone érkezett a fővárosunkba. A formáció – amelyben Lukas Kranzelbinder bőgőzik és Herbert Pirker dobol – már nem ismeretlen az Opus közönsége előtt, hiszen ezek a muzsikusok együtt és más zenekarok tagjaként is koncerteztek már nálunk.

 

Az esti koncert repertoárja az együttes tavaly megjelent lemezének (Everything is Permitted) az anyagára épül. Az album címe tökéletesen kifejezi a trió zenei hitvallását: igazi minőségi jazzt játszanak, de a „minden megengedett” jegyében egy jelentős mértékben „kibővített játékteret” használnak. Szabadon szövődő jazz ez, amely erőforrását a zenészek hangszeres tudásából és kölcsönhatásából meríti. Amit hallottunk, azt röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy konvenciómentes, a spontaneitásnak elsőbbséget adó, a jazz kreatív hagyományaiban gyökerező zene, amely elsősorban az agyat látja el munícióval. A muzsikusok ugyanolyan mesterien váltottak a stílusok között (a mainstreamtől a smooth-ig), mint amilyen profin művelték a hangulati befolyásolás művészetét. A zenekar játéka széles hangulati skálán mozog, olyan, mintha hullámvasúton ülnénk: egyszer líra, máskor temperamentum vagy éppen humor.

 

A műsorukat látva gyorsan kiderült, hogy mindegyikük nagyon önálló egyéniség, közös játékuk mégis egynek láttatja őket. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a zenekar vezetője, Mario Rom nem a szavak embere, a koncert alatt még a zenésztársakkal is alig kommunikált verbálisan (habár a jól látható összeszokottság miatt erre nem is nagyon volt szükség). A közönség és a zenekar közötti kapcsolattartás nemes feladata a trió bőgősére, Lukas Kranzelbinderre hárult, aki láthatóan élvezte ezt a szerepet; sokat és jól kommunikált a hallgatósággal.

Alapesetben úgy szokott lenni, hogy a két „félidőből” álló koncert első fele a hosszabb időtartamú. Most kicsit borult ez a forgatókönyv, ugyanis az első rész „megszokott” hosszúságú volt, de a második rész során annyira belefeledkeztek a muzsikusok a játékba, hogy az extra hosszúra sikeredett. De ezt a „túlórázást” – láthatóan – sem ők, sem a hallgatóság nem bánta, mind a két fél élményekben gazdagon távozhatott az Opusból. Nagy öröm, hogy Mexikó, Kína, Izrael és az Egyesült Államok után visszatértek hozzánk.