Főkép

Hol ér véget az uralkodó magánélete, és hol kezdődik a közért felesküdött király? Elvárható-e – sőt: lehetséges-e –, hogy az uralkodó száműzze saját lényét, saját döntéseit, saját vágyait, ha azok nem egyeznek azzal, amit mindenki más gondol? Megtehet-e bármit, csak azért, mert ő az uralkodó? Ha igen, mi válna belőle? Ha nem... nos, a kérdés ugyanaz: milyen király lesz abból, akit a hatalom annyira irányít, hogy elfelejt ember lenni?

 

Ezek a kérdések jártak leginkább a fejemben, miközben a II. Edward jeleneteit néztem. Bár általában mindig szeretek az aktuális helyzetre vonatkoztatni (ráadásul jelenleg mi lenne aktuálisabb, ha nem az, hogy a hatalom gyakorlói rendszerint úgy gondolják, a vágyaik és hóbortjaik mindenek felett valóak), ezúttal sokkal jobban megragadt a darab általános-filozófiai síkja. Milyen egy jó király? Az, aki azt tesz, ami neki tetszik; vagy épp ellenkezőleg, az, aki próbál alkalmazkodni a néphez, a többi hatalmashoz, a korakarathoz, az erkölcshöz? Mennyiben lehet valakiből jó uralkodó, ha feladja a magánéletét, azt, ami emberré teszi – csak azért, mert másoknak ez nincs igazán az ínyére? A válasz látszólag egyértelmű, de a másik oldal is az: hiszen ha felülírja a saját vágyaival azt, amit mindenki más akar, akkor sem lehet király. Őrült dilemma; megnyugtat, hogy nem csak nekem nincsenek válaszaim.

 

Merthogy nincsenek válaszai Alföldi Róbertnek sem – nem véletlenül a darab rövid ajánlójának kulcsmondata a „Nem tudom”. Még szerencse, hogy a színházban lehetősége van minden oldalról körbejárni a kérdéskört: a II. Edward ugyanis egy olyan királyról (Fekete Ernő) szól, aki egy másik férfit szeret. A XIV. század Angliájában ez nem csupán undorító perverziónak számított, de hogy a királynak is férfi szeretője legyen, akivel ráadásul nem átall nyilvánosan mutatkozni, az maga a borzalom. Nem csoda, hogy a főurak – és maga a mellőzött királyné (Radnay Csilla) – is azon van, hogy Gaveston, a szerető (Patkós Márton) minél hamarabb eltűnjön a királyi udvarból, úgyhogy kérdéses, hogy Edward pártfogása meddig védheti meg. Ármánykodás, harag és háború: Gaveston és Edward szerelme olyan mélyre taszítja Angliát, amire már rég volt példa. Tényleg megéri?

 

Talán az a legerősebb pillanat a II. Edwardban, amikor a nézőben tudatosul, hogy egyik oldalnak sincs igaza – és nem is lehet „igaza” sosem. Amikor egyértelművé válik, hogy ezt a helyzetet nem lehet egyszerűen és „igazságosan” feloldani; amikor muszáj elismernünk, hogy akármennyire is hiszünk az álláspontunkban, ha az már emberi életeket tesz tönkre, akkor nem lehet többé makulátlan. És innentől képtelenek vagyunk mást érezni, mint mélységes fájdalmat, amitől legszívesebben elbújnánk a sarokban sírni, és végtelen haragot, amit legszívesebben kiüvöltenénk magunkból, csak vesszen mindenki, akinek köze volt e feloldhatatlan dilemmához. Érzelmektől terhelt élmény lett Marlowe alkotásából Alföldi rendezésében, olyan, amitől nem tudunk könnyen szabadulni. Persze ez valószínűleg így is van jól...

Ezúttal azonban közel sem a szokásos színházi keretek között hatott ránk ez a színdarab. Ügyesen sikerült kihasználni a Budapest Music Center közel sem ilyen jellegű produkciókra tervezett koncerttermét, sikerült „belakniuk” a szűkös helyet – azt is a lassan már védjegynek tekinthető Alföldi-stílusban: egyszerre futurisztikus, különös és mégis érdekesen passzoló jelmezek, no meg modernségükben nevetséges díszlet-elemek (aki azt hinné, hogy a műanyag játéktankok a csúcs, az várjon a fináléig...). A színészgárda egyes tagjai több szerepben is előjöttek a valamivel több, mint két óra során, ami viszont váratlanul izgalmas ötletnek bizonyult (pedig eleinte kissé féltem tőle), az a színpad közepén elhelyezkedő zenész-trió. Ebben a feldolgozásban ugyanis a színdarab szerves része egy orgonista (Lengyel Zoltán), egy csellista (Zétényi Tamás) és egy klarinétos (Szűcs Péter) is, akik nem csupán háttérkíséretet adnak egyes jeleneteknek, de néhány rövid mondattal szerepelnek is: bevonják őket a történésbe, sőt, igen gyakran humorforrásként is jól működnek (és persze zeneileg is kiválóak).

 

Mégis, azt azért nem szabad elfeledni, hogy ez a harsányabb – vagy ha úgy tetszik: megbotránkoztatóbb – Alföldi-rendezések közül való. Nem árt erre felkészülni: itt kifejezetten nem alacsony fokon égnek az érzelmek, itt tehetetlen, sokszor a nevetségességig felfokozott dühében mindenki üvölt, és persze a jelenetekben is nem egy „botrányosabb” elem található (bár keveset írtam erről az aspektusról, azért a darab központjában mégiscsak egy homoszexuális király áll). Én ugyan jobban szeretem az egy fokkal visszafogottabb énjét, számomra ez egy idő után „túl sok”, de itt még pont nem billentünk át a határon – köszönhetően az elképesztően jó színészeknek (Fekete Ernő szokás szerint kitűnő, mint ahogyan Jordán Tamás vagy Gyabronka József is rutinosan hozza a kötelezőt, de számomra az igazi felfedezés Patkós Márton, aki két szerepben is hihetetlenül emlékezetes), no meg a kellemesen feszültségoldó zenének. Nem könnyű megemészteni a II. Edwardot, nem könnyű elengedni az élményt – de hát pont ez az igazán jó színházi előadások ismérve.

 

(A darab a Zikkurat Színpadi Ügynökség, a Budapest Music Center és a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál közös szervezésében valósult meg; később feltehetően az Átrium Film-Színház veszi át a produkciót.)

 

Előadják: Fekete Ernő, Jordán Tamás, Gyabronka József, Szatory Dávid, Makranczi Zalán, Radnay Csilla, Patkós Márton, Mihályfi Balázs, Medveczky Balázs, Fábián Szabolcs, Sztarenki Dóra

Közreműködik: Lengyel Zoltán – orgona, Szűcs Péter – klarinét, Zétényi Tamás – cselló

Zenei vezető: Gőz László

Díszlet, jelmez: Tihanyi Ildi

Rendező: Alföldi Róbert

 

Fotó: Posztós János / CAFe Budapest