Főkép

Az amerikai Castle legfrissebb lemeze két év után szinte menetrendszerűen jelent meg, s ennek apropójából ismét felkerekedett a trió, hogy népszerűsítse zenéjét, szerte a világon. Az aktuális körút második állomásának a Dürer Kert adott otthont, ahol a budapesti Nadir melegítette be a kistermet.

 

A szeánsz kis csúszással vette kezdetét. A Dark Clouds-os időket is beleszámítva közel negyedszázada(!) együtt zenélő kvintett rendületlenül tolta az arcunkba féktelen, a mindenféle death és a sludge metal elegyeként leírható muzsikáját. A több EP-t és splitet is magában foglaló munkásságuk eddigi legutolsó láncszeme a tavaly napvilágot látott hatodik nagylemez, a Ventum Iam ad Finem Est, amely komoly dicséretet kapott az underground sajtótól és a pályatársaktól egyaránt. Eddig csupán fél füllel hallottam a brigád zenéjét, és az első találkozásunk lehetősége is nagyban közrejátszott abban, hogy megnézzem ezt az eseményt.

 

A Nadir teljes erőbedobással nyomta le az elsőre kurtának hangzó, bő félórás játékidőt. Úgy gondolom, végül is pont megfelelő volt a fellépésük hossza. Megvan a súly, a féktelen energia, a lelkes zúzás a produkciójukban, a sajátos megoldások között rendre kellemes idézetek bukkannak elő az Entombedtól, a Crowbartól és hasonlóan elvetemült klasszisoktól, ám összességében több fondorlatosságra, árnyalatra számítottam, főleg Tauszik Viktor énekestől, aki lelkes, megnyerően kommunikáló frontember, olykor hozza a példásan brutális, mély hörgéseket, alap orgánuma viszont túl monoton számomra. A legüdítőbb színfoltot a lábadozó Gál Ferenc basszusgitáros (aki a nézők között biztatta társait) helyére beugrott fiatal bőgős jelentette, akinek bemutatásáról sajnos lemaradtam: az ő odaadó, ambiciózus játéka nagyon szimpatikus volt, sokat hozzáadott a zene dinamizmusához, és szépen adta a félőrült vokált Viktor bömbölése alá. Örülök, hogy végre láthattam a csapatot.

 

Előre bocsátom, a főzenekar műsora is meglepően rövidre sikeredett, alig nyúlt túl a háromnegyed órán. Liz Blackwell és társai okkult témákban és hangulatban bővelkedő heavy/doom metalja teljesen betalált nálam. Leginkább a másodikként elhangzott favoritom, a „Corpse Candles”-nek és Mat Davis párját ritkító gitárjátékának köszönhetően volt nagy az öröm. Az említett dal jól példázza a bárdista sokoldalú riffgyáros stílusát és szüntelen törekvését az eseménydús komponálásra, amely a jellemzően sok ötletet felsorakoztató, fordulatos dalokban mutatkozik meg.

 

Lehet, hogy azért, mert ezt a korongot ismerem a legjobban, de úgy tűnt, mintha a 2012-es kettesről, a Blacklands-ről játszották volna a legtöbb tételt. Pedig azóta megjelent az Under Siege, amelyről a „Temple Of The Lost” és az „Evil Ways” biztosan elhangzott, utóbbi az egyik csúcspont volt a bulin – a „Blacklands” és a „Dying Breed” mellett – a gitáros és a basszer-énekesnő sámánisztikus duettjével, és az idei Welcome To The Graveyard, erről a „Hammer And The Cross”-ra határozottan emlékszem. Ez utóbbi nóta is a csapat energikusabb szerzeményei közül való, s a legfrissebb korongon fokozottan jelen lévő nyugisabb, beforduló darabok nem is kaptak helyet a setlistben. A show-t színezte egy húrprobléma és az annak eltusolására hivatott dobszóló, de természetesen a produkció legfontosabb eleme a csinos és mindvégig szenvedélyesen éneklő-pengető Liz volt, aki sűrűn méltatta a koncerten résztvevőket, és mindezen felül a teljes koncerten pazar összhangban zenélt társaival.

 

Mint már említettem, Mat játéka jelentette a legnagyobb vonzerőt ezen az estén, viszont amit ének címén előadott, az élőben sem kellemesebb, mint lemezen; ez többek között az egyébiránt méregerős, szintén Blacklands-es nótában, a „Storm Below The Mountain”-ben is kiütközött. Ez azonban mit sem számít, hiszen minden más rendben volt, főleg a zene, emellett a hangzás és a színpadkép is. Már most alig várom a Castle negyedik magyarországi jelenését.