Főkép

Ahhoz képest, hogy bő tíz évet kellett várnunk arra, hogy a folyamatosan csúcson lévő Nickelback ellátogasson kis hazánkba, mostanra már elég gyakran errefelé veti őket a sors… igaz, nem kellett volna három évnek eltelnie a két koncert között, ha tavaly Chad Kroeger énekes hangszálaival nem lettek voltak komoly problémák, és nem szorult volna műtétre. A rehabilitációja miatt törölni kellett az aktuális koncertturné döntő részét, így a magyar dátumot is, viszont alig egy évre rá, idén szeptemberben, szerencsére pótlásra került az elmaradt koncert.

 

A múltkori fellépésükkor, amikor kiderült, hogy az előzenekaruk ráadásul a Skillet lesz, végképp madarat lehetett volna fogatni velem, így a mostani bemelegítő brigád kilétére is izgatottan vártam – azonban amikor kiderült, hogy honfitársaik, a Monster Truck lesz a kanadai csapat előzenekara, nem jött meg a kedvem a tollasok hajkurászásához. Lemezen sem nagyon jön be a zenéjük, és itt az Arénában sem fogott meg a zenéjük, pláne hogy fület bántóan hangosan és kissé aránytalanul szóltak. Talán majd egy kisebb helyszínen, rendesebb hangosítással közelebbi barátságot tudunk kialakítani egymással.

 

A Nickelback megítéléséről hosszú oldalakat lehetne írni, és már sokan meg is tették, azonban az ellenzőknek erősen ajánlott lenne ellátogatni egy koncertjükre, mert az rendben van, hogy a nagy, rádiós sikerdalaik többnyire a lágyabb, talán túlságosan túl érzelemgazdag (vagy csöpögősen nyálas) szerzeményeikből lettek, de a koncerten azért odakenik rendesen a hangulatot. Nyilván a közönség döntő többségét kitevő hölgy rajongók a lassabb dalokra esküsznek, és azokat várják/ismerik jobban, de attól még a húzósabb, rifforientáltabb, keménykötésűbb dalok is ugyanúgy a repertoár részét képezik. Jobban örültem volna, ha a „Because Of You”-val nyitnak, de azért mégsem volt annyira borzasztó az „Edge Of The Revolution” nyitányként. Az azt követő „Something In Your Mouth” – „Animals” párost pedig ember legyen a talpán, aki kibírja headbang és/vagy koordinálatlan testmozgás nélkül. Már csak emiatt is érdemes elmenni egy koncertjükre, mert nagyon kellemes átélni, ahogy a lábdob és a basszusgitár hangját félúton érzi az ember a mellkasa és a torka között.

 

Általában nagyon kevés szó esik a ritmusszekcióról, de nem szabad szó nélkül elmenni amellett, hogy Mike Kroeger és Daniel Adair micsoda pazar munkát végeznek: Mike nem sokat mozog, de kiválóan hozza az elvártakat, élőben még jobban előjön a lemezen a keverés miatt háttérbe szoruló basszusgitár hangja, Daniel pedig korunk egyik legjobb dobosa. Ízesen, nagy átéléssel és jókedvvel dobolja a nem is annyira egyszerű témákat, vagy éppen díszíti a lemezen megszokott dobtémákat. Sajnálatos, hogy kevesen tudnak erről az úriemberről, arról nem is beszélve, hogy énekeseket megszégyenítően tud vokálozni. Emiatt is zavart, hogy annyira halkra lett keverve az ő mikrofonja, pedig amit például a „Far Away” végénél vokálozik, az megér egy alaposabb odafigyelést. Ryan Peake pedig szinte egyenlő módon volt énekes és gitáros egyszerre – természetesen Chadnek kell elvinnie a show-t, ő a főhős, a legtöbb női rajongó kedvence, és emiatt Ryannek kis túlzással megmarad a vízhordó szerep. De amíg elolvadnak a lányok Chad mosolyától, addig érdemes nekünk, hímnemű egyedeknek Ryan színpadi, zenei munkásságára koncentrálni, mert élményszámba megy (le a kalappal azelőtt, ahogyan a ráadásban előadott Foo Fighters dalt elénekelte).

 

Ha negatív dolgot kellene megemlíteni a koncerttel kapcsolatban, akkor a néhány apró bakitól (későn a mikrofon elé érés, félrenyúlások, Chad gitárszólói stb.) eltekintve a dalok közti felesek ivászatát kísérő „Egeszségedre”, valamint az „It’s Friday!” felkiáltásokat mondanám, amelyek elsőre viccesek voltak, másodjára megmosolyogtatók (függetlenül attól, hogy három éve is ugyanezek voltak a „poénok”), de a harmadiktól kezdve rém unalmasak és kicsit már idegesítőek voltak. Pedig szinte minden dal között volt ez a közjáték, illetve a piákat a színpadra hozó road odahívása, és nem azt mondom, hogy nem voltak köztük jól sikerült gegek, viszont az a nettó 3-4 perc leállás, amelyet ezzel okoztak, kicsit rombolt az összképen és a hangulaton. Az pedig már tényleg a szőrszálhasogatás netovábbja, hogy gyakorta megütötte a fülemet, hogy mintha egyszerre „két” Chad énekelne a színpadon – vagyis mintha az egyik vokálsáv cd-ről jött volna. Bár, ha így is volt, nincs ezzel semmi baj, hiszen ha mások, mondjuk Steven Tylerék nagyjából 40 éve így csinálhatják, akkor itt harmadik vokálként bőven elfért.

Ezektől eltekintve a koncert nagyon jó volt, és azt is érdemes lenne az ellenző csoportoknak figyelembe venniük, hogy itt a két órás setlisten szinte csak olyan dalok hangoztak el, amelyek világslágerek – ha közülük bármelyiket is megmutatják valakinek, nagy valószínűséggel ismerni fogja (ráadásul sokmilliós nézettséggel rendelkeznek a videómegosztó portálokon). Csúcspontokat így nehéz is kiemelni, mert ahány ember, annyiféle ízlésvilág, de számomra kiemelkedő volt, hogy eljátszották a nagy kedvencemet („If Today Was Your Last Day”), amely ráadásul három éve kimaradt, úgyhogy nagy örömmel fogadtam.

 

Mindig szeretem egy koncerten ha ritkaságokat is műsorra tűznek, így az is szimpatikus volt, hogy pár év után először nálunk játszották újra a „Trying Not To Love You”-t. Még az össznépi yee-yee-zős, falunapokra való „We Must Stand Together”-t sem volt akkora kín végigállni, mint arra eleinte gondoltam, ugyanis engem azzal a dallal már-már vallatni lehet, de minimum a világból kiüldözni. Szerencsére a legutóbbi, rendkívül poposra vett (khm, pocsék) lemezről a hallgatható két és fél számból kettőt eljátszottak, ugyanis a nyitány mellett bekerült a repertoárba a „What Are You Waiting For?”, amit bezzeg nem játszanak a rádiók, pedig mennyivel jobb mint a yee-yee-zés… Komolyan mondom, itt akkorát vokálozik Ryan és Daniel is élőben, hogy a libabőr kivert. Nagy erőssége a zenekarnak, hogy ez a két srác hatalmas vokálokkal támogatja meg a koncerteken a főhőst. Szintén bevett fordulat a fellépéseiken az ivászat mellett, hogy a „Rockstar”-ra felhívnak valakit a nézőtérről énekelni, így most sem maradt ez el. A kiválasztott srác amellett, hogy nyilván életre szóló élménnyel gazdagodott, nem énekelte vészesen – már amennyire beadták a mikrofonját.

 

A Nickelback újfent nyertesként hagyta el az Aréna színpadát, amelyet idén kicsit hátrébb vittek, így kicsit szellősebben lehetett állni a nézőtéren, megvolt a környezetem számára szükséges fél méter, hogy senkit se verjek szájba vagy üssek akaratlanul oldalba egy-egy csápolásom közben. Több élet volt a buliban, mint három éve, úgyhogy tőlem aztán jöhetnek akár évente is, szívesen mennék legközelebb is megnézni korunk egyik legjobb mainstream rockzenekarát.