Főkép

Az évnek az egyik legmelegebb időszakát éljük, nagyjából olyan a klíma ezzel a párás, befülledt idővel, mint Costa Ricában, ezért nekem se volt túlzottan sok kedvem az egész napos vasárnapi döglésből felkerekedni, és nyakamba venni a várost, hogy eljussak az amúgy eléggé másod- vagy harmadvonalas We Are Scientistsre. Pedig mekkora hiba lett volna kihagyni ezt a bulikát! Mert nemcsak, hogy a hőmérséklet volt sokkal, de sokkal kellemesebb a hajó gyomrában, mint a felszínen, de az esemény más szempontból is borzasztóan cool volt.

 

Kezdődött az egész a hazai Gustave Tigerrel (háromszoros hurrá, amiért végre nem késtem le a hazai előzenekart), akik rögtön indításnak benyomták egyik legnagyobb slágerüket, a „Senki Se Tengert”, ezzel izmosan berúgva a buli motorját. Persze a társaság sokkal fésületlenebb volt élőben, mint lemezen, de az energia bőven kompenzált a finom botlásokért (amikből amúgy nem volt különösebben sok). Szurcsik Erika kellemesen civil a színpadon, amennyire ez egy ilyen bandánál kell, de a hangja ugyanúgy odacsapott, mint ahogy a dalok is. Kicsi Pixies, kicsi shoegaze és pszichedelia, rengeteg punk, és valóban megjegyezhető, nagyon fogós számok. Külön extra, hogy a fúvósokat se spórolták ki az összképből, pár dalra ők is csatlakoztak a színpadon a zenekarhoz. Komolyan mondom, hogy jelenleg nem nagyon tudnék mondani olyan hazai bandát, akiket ebben a stílusban szívesebben látnék akár elő- akár főzenekarként.

Rövidke átszerelés után aztán jött is a két őrült, Keith Murray és Chris Cain (a turnézenekarban Keith Carne dobos is benne van, de a banda maga szigorúan kéttagú), akik aztán tényleg nagyon coolok voltak. De a szónak nem a szoros értelmében: egyszerűen csak minden erőlködés nélkül, tök lazán veszik ezt az egész rocksztárosdit, imádják a közönséget (és ez teljesen kölcsönös), és viszonylag jó dalokat írnak. A virágkoruk, mint a legtöbb hozzájuk hasonló, angol típusú pop/rock zenekarnak, jó 5-6 éve volt a Barbara című lemezük idején, és igazán akkor se tartoztak az élbolyba. Ami azonban valójában megkülönbözteti őket a pályatársaktól, az csak élőben jön le, mert ameddig én is csak olvastam ilyen-olyan beszámolókban, hogy mekkora vicces figurák, addig nem igazán hittem, hogy valaki valóban őszintén tud humort csempészni egy koncertműsorba, és nem tűnik kínos vakarózásnak majd az egész. De ezek ketten tényleg viccesek, és nem erőltetett poénokkal jópofiznak, hanem szimplán szórakoztatóak és nagyon barátságosak. Mellesleg meg zenélnek is.

 

A családias légkör miatt (ami a nézőszámban szerencsére nem mutatkozott) az elejétől a végéig volt egy ilyen kellemes összeborulós hangulat az estének; mint, mondjuk, egy nagy osztálytalálkozó, ami közben lepörögnek a régi kedvenc dalok. Mindenki szeretett mindenkit, minden slágernek örültünk (van új lemez is, tényleg?), ugráltunk-tapsoltunk. Persze annyira nem voltam eufóriában, mint azok a boldog bolondok, akik tíz évet vártak erre a koncertre (komoly?), vagy akik kaliforniából utaztak ide, hogy megnézhessék a bandát (ez remélem tényleg vicc volt), de ilyen mosolygós, végig feelgood koncerten nem nagyon voltam az utóbbi időben. Nagyon vártam a „Rules Don`t Stop”-ot, de az csak nem jött, volt viszont helyette „Nice Guys”, „Dumb Luck”, „I Don`t Bite”, „Make It Easy”, meg rengeteg dal az új lemezről (amik legalább ilyen jók, csak az embernek már nincs ideje úgy megszeretni őket, mint akkoriban, amikor csak ilyesmiket hallgattunk, meg ez volt a zeitgeist).

 

Nem akarom nagyon hosszúra nyújtani, mert maga a koncert se volt az. Pont addig tartott, ameddig kellett, és a lelkesedésem végig megmaradt, sőt, még hazafelé is végig vigyorogtam magamban. És végre pólót is vettem!