Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: Söndörgő, Boban Marković Orkestar – 2016. július 22., Várkert Bazár

Újabb varázslatos estét töltöttem a Várkert Bazárban, ahol a Fonó szervezésében egy hazai és egy külföldi együttes Balkan partyra várta az érdeklődőket. Előzenekarként a Söndörgő együttes volt hivatott hangulatot teremteni, és felkészíteni a nézőket az est fő attrakciójára. Előzetesen annyit tudtam róluk, hogy az utolsó lemezük (Tamburocket) nem magyar kiadónál jelent meg, hanem az angol Riverboat Records gondozásában, amely a World Music Network alkiadója, és emlékeim szerint a WMCE sikerlistájára is felkerült. Ez utóbbi tény jelzi, hogy minőségi zenéről van szó, ha az európai kritikusoknak ennyire tetszett.

 

„Mikor jön már a Bobacsevics?” – kérdezte valaki hat óra után, de a választ már nem hallottam, mert megjelent öt embert a színpadon, és elkezdődött a Söndörgő koncertje. Az már első pillantásra feltűnt, hogy rengeteg hangszer van a színpadon, és ugyan arra hamar rájöttem, hogy a hátuk mögött elhelyezett dobfelszerelés a következő fellépőhöz tartozik, de ami ezen felül megmaradt, azzal egy kezdő hangszerboltot simán nyithattak volna, az első egy-két tucatnyi vevőt gond nélkül kiszolgálják. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy mindenki minimum két-három hangszerhez ért. Gondolom annak idején úgy zajlott a tagtoborzás, hogy aki csak egy instrumentumhoz értett, azt kapásból eltanácsolták, és csak azt marasztalták meghallgatásra, akinek legalább két-három ujjára szükség volt a felsoroláshoz.

 

A felvezetésben elhangzott, hogy ők délszláv népzenét játszanak, ami alatt, szerb, horvát, török, zsidó, cigány – és még mit tudom én, hogy mi minden fér bele, és a mi a lényeg, tényleg ezzel a keverékkel szórakoztattak bennünket. Néha hallottam ismerős dallamokat, de az este nagyobbik részében csak tátottam a számat. A harmadik-negyedik szám után nyilvánvalóvá vált, hogy jobban kedvelik az instrumentális tételeket a szöveges daraboknál, mert bár ez utóbbiakból is elhangzott pár, ezek inkább csak mutatóba fordultak elő. Ellenben a pusztán hangszeres szerzeményeknél, amikor tényleg csak arról van szó, hogy most megmutatták mire futja a tehetségükből, akkor pazar teljesítménnyel nyűgöztek le.

 

Menet közben több alkalommal úgy éreztem, hogy utoljára ilyet afrikai zenészektől hallottam, láttam, akik a végtelenségig játsszák ugyanazt a dallamot, de úgy, hogy azt sem ők, sem a közönség nem unja meg. A Söndörgőnél valami hasonlóval szembesültem, azzal a kitétellel, hogy ők nem mindig ugyanúgy játszották a dallamot, gyakran nekiálltak szólózni – és szemlátomást élvezték a zenélést. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy széles mosolygással nyűtték a hangszereiket, és néztek szembe a pár száz kíváncsival (plusz a várba felvezető sétány népével), mi persze jókedvűen válaszoltunk, taps, kurjászás és egyebek formájában, ami természetesen még jobb teljesítményre ösztönözte a muzsikusokat.

Időnként egyértelmű volt, hogy aki éppen szólózik, annak ugyan nyitva van a szeme, de hogy lélekben nem a Várkert Bazárban tartózkodik, hanem a hangok világában, és csak a teste van velünk, abban teljesen biztos vagyok, mert egyértelműen látszott a révület, az átszellemültség. Nem tudom máskor milyen számokat játszanak, de most nagyon jól sikerült összerakni a műsort, megfelelő sorrendben jöttek a gyorsabb és a lassúbb nóták. Lassabb nóták… volt egy-két szomorú tétel, és éppen arra gondoltam, miközben játszottak, hogy nem rossz, nem rossz, de hiányzik belőle valami plusz, amitől tényleg elhiszem, hogy ez az öt ember valóban szomorú, hogy tényleg bánatosak. Ekkor valami történt a színpadon, valamit változtattak, és onnantól kezdve úgy szóltak a hangszerek, olyan hangulatot sikerült teremteniük, aminek eredményeként simán beállhattak volna egy gyászmenetbe, közvetlenül a koporsó mögé – nem mondom azt, hogy mindenki sírva sétál utánuk a sírig, de abban biztos vagyok, hogy nekik köszönhetően minden résztvevő még jobban átérezte volna a veszteséget. Ennek ellenére teljesen nyilvánvaló, hogy a zenekarnak mentalitásban, hangulatilag a vidám tételek feküdtek, azokban hengereltek.

 

Azon is elcsodálkoztam, hogy amikor megszólalt a harmonika, valahogy lágyabb lett a hangzás, az addig meglévő élek kisimultak – és mindez nem ment az összhatás rovására, megmaradt a lendület, és persze tele volt élettel a produkció – csak valahogy minden sokkal finomabb lett. Az utolsó egy-két számnál a zenekar közölte velünk, hogy egy balkán partin vagyunk, márpedig az ilyen rendezvényeken táncolni szoktak az emberek, ergo tessék idejönni a színpad elé, és nosza. Ez a felszólítás teljesen összhangban volt azzal a gondolatmenettel, ami szintén menet közben megfordult a fejemben, miszerint itt vagyunk, olyan zenét hallgatunk, amely bármely délszláv táncházban megállná a helyét, és lám, a civilizáltságunknak köszönhetően mindenki ücsörög, ahelyett, hogy mennénk táncolni. A kemény magnak nem is kellett több, hamarosan egy vidám társaság ropta önfeledten a zenére.

 

Aztán szünet. Ezt kihasználva az úri közönség étel és ital után nézett (azt a sültkolbászos hot-dogszerűséget legközelebb kipróbálom), és élvezte az eddigre lehűlt levegőt, illetve a kivilágított vár, no meg a pesti oldal látványát. Apropó nézősereg. Még mindig meglepődöm, hogy a világzenei koncertekre jellemző módon, az óvodásoktól a meglett nyugdíjasokig terjedt a jelenlévők életkora, és persze azon is, hogy a fellelhető székek csekély száma a többségnek egyáltalán nem okozott gondot, kis túlzással teljesen belaktuk a Bazárt.

 

Következett az est fénypontja, a hazánkban is jól ismert és kedvelt Boban Marković zenekarával. A koncert ezúttal is egy, a gyöngyszem kategóriába tartozó beszólással kezdődött, ugyanis a hátam mögött valaki megkérdezte, hogy „Boban nem jött el?”. Nem tudom mire gondolt, hiszen a zenekarvezetőt, az ezúttal zöld pólóban feszítő Bobant, aki egyszer is látta az életben, már nem fogja elfelejteni. Márpedig ő határozottan ott állt az első sorban, trombitájával a kezében, háta mögött kisebb tömeggel.

 

Amikor az emberek balkáni zenére gondolnak, szerintem a többségük változó létszámú, de határozottan rézfúvós dominanciával bíró együttest képzelnek el. Nem volt ez másként ezen a koncerten sem, ahol számításaim szerint a tizenegy zenészből heten valamilyen rézalapú hangszer megfelelő végén tartózkodtak, arra várva, hogy végre kiengedjék torkukon a levegőt. Rajtuk kívül egy dobos, aztán egy nagydobos, és egy kisdobos és egy harmonikás lépett színpadra.

 

Amíg a Söndörgő szemlátomást élvezte a muzsikát és virtuóz módon játszottak, addig a Boban Marković Orkestar (BMO) több évtizedes rutinnal és hatalmas repertoárral nyerte meg magának a nagyérdeműt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy lélektelenül játszottak, de tény, hiányzott belőlük a bizonyítási vágy – ami egyébként teljesen érthető.

 

Oké, az első két számnál nem táncolt még senki, oké a harmadiknál sem, de szerintem teljesen biztosak voltak benne, hogy amikor az Underground című filmből felcsendül az első dal, valakik biztosan táncra perdülnek, és onnan már nem kérdéses azt est kimenetele. Így is lett, előbb csak egy ifjú pár, majd egyre többen jöttek előre, hogy a mozgásra ingerlő dallamoknak engedelmeskedjenek. Egy idő után már annyian lettek, hogy magam mögött hagytam a székemet, és jobbára az első sorból élveztem a koncert hátralevő részét. Környezetemben mindenkinek tetszett a műsor, ezt tánccal, tapssal, kurjászással és énekléssel fejezték ki. Igen, a közelemben volt egy kicsiny csoport, akik együtt énekeltek Bobannal – fejből tudták a szerb szövegeket.

 

A színpadról áradt az energia, még a lassabb szerzeményekből is. Természetesen azoknál a slágereknél tetőzött a hangulat, amelyek a filmeknek köszönhetően közismertek – és annyira tele vannak életigenléssel, hogy csak annyi választási lehetőséget hagytak a nézőknek, hogy énekelnek vagy táncolnak (esetleg mindkettő). Nem tudom mi történt a Bazár hátsó felében, de a színpad előtt frenetikus hatást ért el a Macskajajból megidézett „Bubamara”, vagy az Undergroundos „Kalasnyikov”. Ez utóbbi évtizedek óta a kedvencem, és álmomban sem gondoltam, hogy élőben lesz hozzá szerencsém – hátborzongatóan gyönyörűnek bizonyult, abszolút csúcspont, és érzésem szerint kicsit ebbe is belenyúltak, megvariálták az eredetit.

Időnként úgy éreztem, mintha rock- vagy metalkoncerten lennék, olyan hangulat volt a színpad előtt, mindenki önfeledten, saját vérmérsékletének megfelelően élvezte a zenét. Az pedig már csak a ráadás volt, hogy nagyjából a koncert utolsó harmadnál a Dunán egy látványos tűzijáték kezdődött. Ennek persze semmi köze nem volt a koncertünkhöz, de ettől kezdve, többen hol erre, hol arra nézelődtek – még a zenészek tekintete is gyakran elkalandozott a folyam felé. Persze közben profin játszottak, egy hiba nem volt az est folyamán. A hangzást nagyjából az ötödik számnál sikerült tökéletesen eltalálni, ettől kezdve a ritmusszekció ott dübörgött a mellkasomban, a rezesek hangját pedig talán még a Duna túloldalán is hallani lehetett.

 

Ennél többet sajnos nem tudok mondani, mert annyira magával ragadott a koncert, hogy memorizálás helyett inkább élveztem a muzsikát, a rezeseket, a látványt, Bobant és persze a Várkert Bazárt, amelyről ismét bebizonyosodott, hogy ideális világzenei koncerthelyszínnek. Jövök máskor is.

 

Fotóalbum


Galgóczi Tamás - 2016. július 26.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Boban Marković Orkestar)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!