Főkép

Nagy örömmel fogadtam a hírt év elején, hogy idén nyáron is lesz egy olyan rendezvény a Budapest Parkban, ahol több, mai, modern metalt (ha úgy tetszik „metalcore”-t) játszó zenekar is fellép ugyanazon a napon. Szerencsére úgy tűnik, hogy az előző években is sikeresek lehettek az ehhez hasonló események, ha idén is látták értelmét mindezt tető alá hozni. Bár a koncert előtt nem sokkal az egyik bejelentett fellépő (Architects) családi okok miatt félbeszakította európai körútját, így ezen az estén is nélkülöznünk kellett őket (jó egészséget kívánunk Nekik és családjuknak innen is), de azért négy bandával így sem panaszkodhatunk.

 

A helyszín bejáratához érve komoly embertömeget láttam a beengedő kapuk előtt, a torlódás azonban nem a szervezetlenség, éppen ellenkezőleg, a kellően szervezett beléptetésnek volt köszönhető, ugyanis a koncertek mellett a foci EB-n aznap kezdő magyar csapatot is meg lehetett tekinteni kivetítőn, így tényleg rengetegen voltak a szórakozóhelyen. Szerencsére időben beértem, és el tudtam foglalni a megfelelő helyemet, így a Bury Tomorrow fél hatos kezdését már az első hangoktól tudtam élvezni.

 

A srácok egyre jobbak: nem törődtek a körülményekkel, hogy korai az időpont, hogy a nap pont a szemükbe süt, hogy sokan azt sem tudják egyáltalán, kik ők. A színpadra fellépve az első pillanattól tették a dolgukat, és zúztak rendületlenül. Mi tagadás, egy kicsit még érződik rajtuk az „iskolás” fellépés, ugyanis szinte szóról szóra „felmondtak”, előadtak minden olyan színpadi mozzanatot, klisét, amit egy ilyen bandától megszokhattunk és elvárhattunk, de túl sok egyediséget még nem sikerült belecsempészniük a színpadi show-jukban (bár amikor a basszusgitáros egy Mózest megszégyenítő mozdulattal választotta ketté a közönséget egy „circle pit” előkészítéséhez, az azért egyedi volt). Lelkesen kommunikált az énekes a közönséggel, mondandója sem merült ki annak a bizonyos négybetűs, „f”-fel kezdődő angol szó ismételgetésében. Tavaly lecsúsztam róla, de idén volt szerencsém élőben is meghallgatni tőlük a nagy kedvencemet a „Man On Fire”-t, amely élőben még nagyobbat üt. A srácok tisztességesen lehozták a bulit, még érződik rajtuk, hogy headlinerként valószínűleg nem állnák meg a helyüket, de mindenképpen jó az út, amelyen haladnak.

 

 

A körülbelül negyvenperces játékidejük utáni átszerelést a kivetítő előtt töltöttem, és figyeltem, ahogyan hazánk fiai egészen összeszedett játékkal állják a sarat „sógoraink” ellen. Majd nem sokkal negyed hét után belekezdett az Atreyu. Nagyjából tíz éve szimpatizálok erőteljesen a zenekarral, és várom azóta, hogy errefelé sodorja őket a szél, és már-már feladni kezdtem ezt a reményt, de szerencsére elérkezettnek látták az időt egy újabb budapesti koncerthez. Itt már látszódtak az évek, no meg a rutin és a szakma szeretete: mindenki tudta a helyét a színpadon, voltak megkoreografált mozdulatsorok, azonban a technika őket is megtréfálta. Általánosan megállapítható, hogy előzenekarok sosem kapnak olyan hangcuccot, mint az est főszereplői, így ők egy kicsit mindig rosszabbul szólnak mint a fő műsorszám. Ezért sajnos az Atreyu és a Bury Tomorrow műsora sem hallatszott hibátlanul a nézőtéren, de az Atreyu-nál még az is előfordult, hogy az egyik legnagyobb slágerüknél („Right Side Of The Bed”) láthatóan a gitáros nagyon tekert, nagyon széles terpeszben, nagyon rock’n roll volt, de egy árva hang nem jött ki a hangfalakból (ilyenkor szokás mondani, hogy a keverős embernek aranyba kellene önteni a kezét – jó forróba...).

 

Ettől a kis malőrtől eltekintve remek koncert volt, a tiszta énekrészeket szinte hibátlanul prezentálta játéka közben a dobos, az énekes pedig volt, hogy lejött a közönség közé, és úgy üvöltött, hörgött, közben lepacsizott az emberekkel. Nagyon penge koncert volt, még úgy is, hogy pont a magyar meccsel egyszerre volt, ezért talán sokan a meccs mellett tették le a voksukat. Remélem mostantól már gyakrabban célozzák meg kis hazánkat!

 

 

Koncert közben kaptam a hírt, hogy fiaink belőtték az első gólt, így nem volt kérdés, hogy rohantam a kivetítő elé, így már ott élhettem át, hogy milyen remek érzés közösségi körben megtekinteni egy magyar válogatott meccset – persze ha jól játszanak a fiúk. A második gólnál konkrétan felrobbant a helyszín, mi is úgy örültünk és üvöltöttünk, mintha ott lettünk volna a lelátón. Mérkőzés után mentem vissza az August Burns Red koncertjére, amely pont akkor kezdődött. A banda nevét hallottam már, de a zenéjüket nem ismertem, és a meccs végének köszönhetően is elég sokan jöttek a színpad elé, meg egyébként is sok ABR-pólós embert láttam, ezért mindenképpen kíváncsi voltam, hogy mitől is ennyire népszerűek – de sajnos nem lettem okosabb. Számomra nagyon unalmas zenét játszottak, dallamos gitározás/riffek voltak, de breakdown breakdown hátán, az énekes csak hörgött-morgott, sehol egy emlékezetes, ragadós dallam, egysíkú aprítás, úgyhogy nem váltam a rajongójukká.

 

Negyed tíz után, már sötétben lépett egy kissé agyament intró után a deszkákra a Killswitch Engage, és mivel az „A Bid Farewell”-lel kezdtek, nehéz volt nem azonnal őrületes headbangbe kezdeni. Ráadásul az új kedvencem, a „Strenght Of The Mind” követte, ezért nagyon hamar borítékolhatóvá vált a másnapi nyakfájdalmam. Végig szimpatikusan tolták a srácok a színpadon, még megemlítették a foci EB-s győzelmünket is, és gratuláltak, hogy ilyen hosszú idő után sikerült ezt elérnünk, úgyhogy nagyon figyelmesek voltak, és szerények, amelyet meghálált a közönség, ugyanis minden dalt hangosan énekelt a publikum. Az újakat is, amin még ők is meglepődtek. Az „End Of The Heartache” refrénjénél konkrétan szerintem még a Duna túloldalán állók is felfigyeltek arra, hogy koncert van a Parkban.

 

A zenekar fő agya és motorja természetesen a gitáros, Adam, aki szokás szerint végigbohóckodta a koncertet. Biciklis nadrág, térdvédőkkel, mellkasig felhúzott gitárral, mit ne mondjak, legkevésbé sem emlékeztetett arra, hogy egy metal bandában zenélne – illetve, hogy egyáltalán normális lenne. Magas térdemelés, csoszogás, totyogás, fenékriszálás, volt ott minden, amit megszokhatott tőle a publikum, így komoly humorfaktorral is bírt a performansz. És akkor két dal közötti hozzászólásairól, konferálásairól nem is beszéltem… Nagyon jól szólt a hangcucc, megdörrent rendesen a zenekar, és ekkorra már volt értelme a fényeket is használni, úgyhogy egy teljes értékű koncert volt, nem csak egy „fesztivál-hakni” (mint például tavaly az Asking Alexandra esetében). Élvezhette a Killswitch Engage is a koncertet, mert nem győztek hálálkodni, hogy mennyien eljöttünk és milyen fantasztikus közönség vagyunk, és a levonulás után, amikor már a „pakolós” zene ment, kezdték lehúzni a fényeket is, egyszer csak visszatértek, és (sokakat, köztük engem is meglepve) még elnyomták az egyik alapvetésüket („Life To Lifeless”). Nem játszottak még ezen a turnén sehol sem ilyen hosszú programot, a ráadással együtt 17 dalt.

 

 

Remek délután/este volt, és a magyar csapat győzelme mellett másnak is lehetett örülni ezen a nyári, kedd estén, ugyanis aki ellátogatott, egy nagyon kellemes koncertélménnyel lett gazdagabb. Ilyen esetekben kezd visszatérni a bizalmam abba, hogy képesek megtölteni ennyire rétegzenét játszó bandák is itthon nagyméretű, sok fő befogadására alkalmas szórakozóhelyeket. Úgyhogy érdemes szervezni ilyen rendezvényeket, szerintem nem csak az alter zenére van igény itthon... Már most várom, hogy jövőre milyen bandákkal készülnek a szervezők!