Főkép

Bár az ekultura.hu szerkesztőségében egyértelműen a könyveké a főszerep, azért mi is szívesen járunk moziba, vagy veszünk elő egy régi DVD-t, hogy arra a másfél-két órára kikapcsolódjunk. Szeretünk jókat kacagni egy vígjátékon, szeretünk borzongani egy félelmetes horroron, szeretjük, amikor a fotelhez szögez egy izgalmas thriller, vagy amikor már a zsebkendőt kell elővenni egy bájos romantikus végén: vagyis szeretjük azt a csodát, azt a varázslatot, amit a film jelent számunkra.

 

Így, év elején tehát azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2015-ös év legmaradandóbb élményei – legyen az mostanában bemutatott alkotás vagy akár régebbi. Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva úgy tűnik, hogy nagyon színes esztendőn vagyunk túl, de talán a két duplázó mutatja a legjobban, hogy mi uralta a tavalyi mozgóképes világot. Úgyhogy talán nem túlzás azt állítani, hogy jó filmes év van mögöttünk – s most már csak abban reménykedek, hogy 2016 még jobb lesz.

 

Baranyi Katalin

 

Zorro (Walt Disney`s Zorro)

 

Idén újranézhettem a Disney legendás kalandsorozatát, a Zorrót: számomra ez volt az év nagy filmes élménye. Az 1957-58-ban született, két évadot megélt tévésorozat alapjaiban határozta és változtatta meg a Zorro-legendát. Csavaros történetvezetésével, romantikus és humoros forgatókönyveivel, kiváló zenéjével, s remek szereplőválasztásaival mintát adott minden későbbi filmesnek, aki meg akarta idézni az eredetileg Johnston McCulley kalandszerző által kitalált, fekete álarcos igazságosztót. Sokak szerint azóta sem született jobb filmes Zorro, mint amilyen a Disney-sorozat kettős főszerepét bravúrosan játszó, kedves mosolyú Guy Williamsé. De felejthetetlen a többi szereplő is: Bernardo, a néma szolga (Gene Sheldon) vagy a barátságos és kövérkés Garcia őrmester (Henry Calvin). Az elmúlt fél évszázadban klasszikussá nemesedett sorozatot pazar lovasmutatványok, a filmes aranykort idéző vívójelenetek, ízléses erőszakmentesség és sok-sok regényesség jellemzi: csodálatos érzés és remek szórakozás volt mintegy húsz év után újranézni, és ugyanúgy élvezni, mint kislánykoromban. Épp ezért ajánlom másoknak is.

 

Bauman Tamás

 

Mad Max – A harag útja (Mad Max: Fury Road, rendezte George Miller)

 

Van valami furcsa, enyhe mazochizmus szerű érzete annak, amikor az ember önkéntes alapon megpróbálja kitalálni, hogy az elmúlt évben melyik film/könyv/CD tetszett neki a legjobban. Végiggondolni az egész évet – a dolog jobb része – és utána választani EGYet – a nehezebb fele a feladatnak. De valamiért mégis rengetegen megpróbáljuk megkísérelni a lehetetlent (esetleg egyesek valamilyen ügyes trükkel kibújni az EGY alól).

Szerencsére 2015-ben is volt jó pár remek film, és habár írhatnám ide a Mr. Holmes-t, Az ébredő Erőt, az Er ist wieder da-t, a Birdman-t, vagy sorozatok közül a Breaking Bad-et, én mégis maradok a Mad Max – A harag útjánál. Mert valahogy ez volt az a film, amiről tátott szájjal jöttem ki a moziból, és az egész út hazafelé „érdekes” volt – próbáljon csak meg bárki egy 3D-s MM film után nyugodtan, teljesen természetesen és a szabályokat (no meg a sávokat) betartva hazáig vezetni.

Nemcsak, hogy valamicskét sikerült újra belepakolni a sorozat első darabjának szuggesztív képeiből és vágásaiból, a második különleges, poszt-apokaliptikus és kifacsart világképéből, járgányaiból és karaktereiből (ó, az a gitáros a kamionon!), de úgy kaptunk egy ízig-vérig modern, látványos filmet, hogy mindeközben az akció nem öntörvényű volt, és ha a sztori nem is lett agyon bonyolítva, arra azért bőven elég volt, hogy hajtsa előre a filmet. Tom Hardy és Charlize Theron kettőse is remekül működött (még ha az utóbbi sokkal inkább tűnik főszereplőnek, mint az első), és Max ikonikus kocsijának gyors elpaterolása a színről pedig rögtön mindenkit helyre tett: ez már nem az a világ, mint régen, de egy cseppet sem jobb/rosszabb.

 

 

 

Ferencz Anita

 

Twin Peaks (készítette Mark Frost és David Lynch)

 

Bár a Star Warst vártam legjobban, mégsem ezt emelném ki. Idén sikerült néhány sorozatelmaradásomat bepótolnom, ezek közül pedig a Twin Peaks az, amit egy hétvége alatt ledaráltam, de utána még nagyon sokáig velem maradt. A sorozat bemutatásakor még mindössze csak két éves voltam, és az ismétléseket sem nézhettem gyerekként, így én csak a főcím zenéjét ismertem nagyon jól. Sokaktól hallottam már, hogy mai napig ezt tartják a legjobb sorozatnak, de mindaddig nem hittem el, amíg én magam is végig nem néztem. Erős hangulatú, zseniálisan elborult epizódok, furcsábbnál-furcsább szereplők és szimbólumok, valamint egy kávé és fánk: ebből áll össze a Twin Peaks.

 

 

 

 

Galgóczi Móni

 

Jégvarázs (Frozen, rendezte Jennifer Lee és Chris Buck)

 

Azért erre esett a választásom, mert ez volt a legutolsó film, amit 2015-ben néztem – közvetlenül a vége után köszöntött be az új év, himnusszal, tűzijátékokkal, petárdaesővel, én meg alig bírtam elszakadni az élménytől, amit okozott, legfőképpen azért, mert hosszú idő után először tudtam úgy nézni egy Disney animációs filmet, hogy nem foglalkoztam a körülöttem lévő világgal, csak azzal, amit látok, hallok, érzek. Ráadásul Olaf, a beszélő hóember személyében találtam olyan karaktert, akit képes voltam azonnal megkedvelni (már csak azért is, mert ő sem szereti a hideget), aki mosolyt csalt az arcomra, akinek drukkoltam, akire legalább olyan hosszú ideig emlékezni fogok, mint Jágóra – ami ismerve az én memóriámat, nem kis szó. Ráadásul neki köszönhetően még azt is el tudtam fogadni, hogy a szereplők néha dalra fakadtak.

 

 

 

Galgóczi Tamás

 

A hét szamuráj (Shichinin no samurai, rendezte Akira Kurosawa)

 

A filmfogyasztásom ebben az évben is az otthoni alkalmakra korlátozódott, így cseppet sem meglepő módon egy régi alkotás újrafelfedezése jelentette a legnagyobb élményt. Kurosawa klasszikus darabja, A hét szamuráj egyszerre kosztümös kaland és mikroközösségi viszonyrendszer feltáró mű, amelyet nemcsak azért volt jó újranézni, mert nincs benne semmi emberfeletti, hiányoznak belőle a nindzsák, a mágia, a természetfeletti elemek. Ellenben kapunk falusiakat, gazdátlan szamurájokat, banditákat, hétköznapi jeleneteket és hősiességet kívánó helyzetet – vagyis egy filmtörténeti pillanatot, amikor a japán filmgyártás végérvényesen feliratkozott a világ mozis térképére. Abszolút megérdemelten.

 

 

 

 

Hegyi Zoltán Imre

 

Tükör (Зеркало, rendezte Andrej Tarkovszkij)

 

„Az év legmaradandóbb filmélménye” címért jó pár alkotás versenyezne… ha nem követeli ki magának azt a többszörös újranézést a Tükör. Andrej Tarkovszkij számomra messze a legszemélyesebb filmje – ahányszor belenézek, annyiszor szégyellem el magam, látva benne a személyes, saját olvasatom változásait. Ez a film nem csak az alkotók, a bárki tükre szeretne lenni – ami talán tényleg a legtöbb, amit el lehet mondani a filmről, ha „megörökíteni” és nem „eltölteni” akarja az időt…

 

 

 

 

 

Kovács Tímea

 

Birdman avagy (a mellőzés meglepő ereje) (Birdman or (The Unexpected Virtue of Ignorance), rendezte Alejandro González Iñárritu)

 

Évek óta nem készült szerintem ehhez mérhető filmalkotás. Tökéletes, feszes, a szó legnemesebb értelmében művészi, mégis valahol iszonyúan földhözragadt börtönfilm. Ahol az elítélt a saját fejéből szeretne szabadulni. Kultúra által, trauma által, rettegve és a bukásra ítéltség tudatában szökne – az elől, ami elől soha senki nem menekülhet. Magad elől nem szökhetsz – hacsak meg nem történik a csoda, és akit a tükörben meglátsz, immár tényleg és visszavonhatatlanul egy idegen. Immár jelmez és ragaszkodás nélkül. Ezerszer újra kéne nézni – hátha megtanít végre kiszakadni saját börtöneinkből is.

 

 

Kökény Pali

 

Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: Episode VII – The Force Awakens, rendezte J.J. Abrams)

 

Bár járna a pacsi és a hipszter-glória, ha nem Az ébredő Erőt írnám be az év legjobbjaként, de mégse tudom megtenni. Pár mondatban azonban mégis szeretnék megemlíteni két alkotást, ami számomra kiemelkedett az idei (amúgy jó erős) filmes termésből. Az egyik a The Knick (itthon talán „A Sebész”) címen futó kórházas sorozat a 20. század hajnaláról. A sötét hangulatú, csodálatosan fényképezett és remek zenékkel megtámogatott idei második évad mindenben felülmúlta az előzőt, és hihető, fájóan emberi sorsokat mutatott be egy századfordulós Dr. House-zal a főszerepben. A másik mű, a Valami követ, amit sokan egyszerű horrorként aposztrofáltak, pedig sokkal több van benne szerintem – egy klasszikus amerikai coming-of-age történetbe és a kilencvenes évek filmjeinek esztétikájába csomagolt szimbólum-halom a gyermekkor végéről, a testiségről és a felnőtté válással együtt járó elkerülhetetlen halálról. Na, most, hogy ez megvolt, jöhet a Star Wars, amiről már pár helyen leírtam, hogy ilyen körülmények mellett (befektetői, rajongói elvárások és egy mítosz újrateremtése) ennél jobbra szinte sehogyan nem lehetett volna megcsinálni. Ebben a helyzetben ezt a filmet kellett leforgatni, kész. Az új karakterek minden várakozásomat felülmúlták (Rey tökéletes főhős, Finn vicces, Poe laza, Kylo Ren sokrétű és érdekes gonosz) a régieket pedig pontosan a helyén kezelte Abrams. A fanyalgóknak csak azt tudom ajánlani, hogy várják meg az új trilógia végét, és majd a nagy képet látva ítéljék meg Az ébredő Erőt. Csak több Halálcsillag ne legyen, pls.

 

Németh Beatrix

 

Kémek hídja (Bridge of Spies, rendezte Steven Spielberg)

 

Szerencsére 2015-ben rengeteg filmet láttam, így egyáltalán nem könnyű egyet kiemelni, mivel akad köztük néhány egyenesen zseniális is. A mindenség elmélete vagy a Kódjátszma egyaránt ide tartozna, vígjáték kategóriában pedig a Bazi nagy francia lagzik az abszolút befutó – de Az U.N.C.L.E. emberét is rendkívül élveztem –, és most mégis a Kémek hídját választom. A Steven Spielberg által rendezett film tagadhatatlanul tartalmaz valamiféle amerikai pátoszt, ugyanakkor ott van a valóság rideg reflexiója, némi gúnnyal és iróniával vegyítve. A kémtörténet alapját a hidegháború alatt ténylegesen megtörtént események adják, a szereplők valóságos karakterek, és maga a téma meglehetősen komoly. Ezt a fajta keménységet néhány helyen humorral oldották, a poénok pedig jó helyen, jókor csattantak. A feszültség építése folyamatos, a rendezésre és a fényképezésre sem lehet panasz, és Tom Hanks egyenesen fantasztikus. A végére azzal a jóleső érzéssel jöttem ki a moziból, nagyjából éjszaka fél egykor, hogy íme egy film, ami CGI nélkül is megért minden egyes kiadott forintot. 

 

Rozsonits Judit

 

Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: Episode VII – The Force Awakens, rendezte J.J. Abrams)

 

Szó szerint rettegtem ettől a filmtől, mert gyerekkorom óta ikonikus, imádott kedvencem. Nagy valószínűséggel, ha csak egy filmet szabadna megneveznem, amelyik a legnagyobb hatást tette rám kölyökkoromban, az akkori első, ma negyedik részt mondanám. Nem akartam, hogy elrontsa a Disney, emlékszem, azt hajtogattam, hogy ha Csubakka dalra fakad, én kirontok a moziból.

Szerencsém volt, nem gyilkolták meg a gyerekkori álmomat, sőt, szerintem sokkal szerencsésebb volt most ez a rész, mint a Lucas mester által elkövetett, a történet elejét jelentő első három. Ugyan én is remélem, hogy a következő két részben kicsit jobban elszakadnak a régi részek tradíciójától, de én nagyon szerettem, hogy most a kissé túlzott hűség mellett döntöttek. Látszott ebből, hogy biztosra akarnak menni, és nem szeretnék megbántani a rajongók érzéseit. Az, ahogy a zene átöleli a történetet, és megjelennek a régi motívumok, libabőr. Tetszettek az új karakterek, kivéve a „picsogó kislány” Kylo Ren. Maximálisan méltatlannak tartom Darth Vader-hez, bár gondolom, a következő részben majd összecsináljuk magunkat tőle.

Apró részletkék akadnak csak, amikért nem voltam oda, de összességében háromszor bőgtem el magam a moziban, és még biztosan sokszor megnézem. Várom a folytatást!

 

Szabó Dominik

 

Ifjúság (Youth, rendezte Paolo Sorrentino)

 

Bevallom, én nem vagyok lenyűgözve az idei évtől – kevés igazán jó filmet láttam, sok volt a csalódás, és mintha egyre kevésbé érezném otthon magam a hollywoodi alkotások között. Bízom benne, hogy ez átmeneti, és majd 2016-ban sokkal erőseb műveket is megnézhetek, addig azonban egyre többet kalandozok Európában. Persze Sorrentino már az előző filmjével (A nagy szépség) beírta magát a kedvenceim közé, úgyhogy nem véletlenül volt számomra az év legvártabb mozis bemutatója az Ifjúság (és nem az új Star Wars opus, mint sokaknál). Szerencsére csalódnom sem kellett: elképesztő élmény, annyi réteggel, annyi aprósággal, annyi izgalmas-látványos momentummal, hogy befogadni sem egyszerű. Már kétszer láttam moziban, és egyszerűen nem tud elmúlni az elragadtatásom és az ámulatom. Próbálom magamban megfogalmazni, hogy miről is szólt… de újra és újra ott kötök ki, hogy az életről. Ennél többet képtelen vagyok mondani róla.

 

Takács Gábor

 

Mad Max – A harag útja (Mad Max: Fury Road, rendezte George Miller)

 

A remake-ek korát éljük, ami önmagában is egy érdekes kérdés, de ha mindehhez hozzátesszük, hogy a blockbusterek „családbarátakká” váltak, az akciófilmeknek PG-13-asnak kell lenniük, akkor mindjárt érthető, miért is robbant akkorát a Mad Max új része. Ez ugyanis nem másolja az eredetijét, hanem okosan és elemi erővel továbbviszi azt a maga véres brutalitásával. George Miller hetven évesen mutatta meg a filmvilágnak és a mozinézőknek, hogyan is kell egy tökös, lebilincselő és intelligens akciómozit készíteni. Tom Hardy és Charlize Theron ajnározásába bele se kezdek, az ő játékuk már csak hab a robbanásokból, őrült kaszkadőrmutatványokból és frenetikus látványvilágból összerakott tortán. Voltak remek filmek 2015-ben is, de egy sem volt, amit kétszer akartam látni a moziban, és azóta is minden egyes újabb megtekintéssel képes oda szögezni maga elé. Ez után egészen másként fogtok napjaink akciófilmjeire nézni, garantálom.

 

 

 

 

 

Uzseka Norbert

 

Liza, a rókatündér (rendezte Ujj Mészáros Károly)

 

2015 filmek terén is jó év volt, és további 5-6 filmet felsorolhatnék még, a Liza azért kapja még az én díjamat is a sok rangos elismerés mellé, mert magyar film, és mert olyan agyament cucc, amihez foghatót nagyon ritkán látni. Minden elborultságával együtt is roppant szórakoztató, némi mondanivalója is van, bár nyilván nem a világmegváltásért szeretjük.

 

 

 

 

 

 

Vörös Eszter

 

Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows, rendezte Taika Waititi és Jemaine Clement)

 

Talán a Hétköznapi vámpírok című film volt a legemlékezetesebb filmélményem 2015-ben. Valószínűleg ez összefüggésben van azzal, hogy először jutottam el a Titanic Filmfesztiválra, ami összességében nagyon kellemes, érdekes és izgalmas élmény volt. Sok jó filmet volt lehetőségem látni, de talán ez vámpíros dokumentumfilmnek álcázott történet volt a legkellemesebb csalódás, és egyben a legmaradandóbb is számomra. Erre biztosan sokáig emlékezni fogok, alkalomadtán lehet, újra is megnézem majd...