Főkép

A Trafó ismét csordultig megtelik, és ahol még előző este a dél-afrikai William Kentridge mesteri báb-animáció-színház szatírája került előadásra, most székek sorakoznak, hogy a voltaképpeni backstage váljon színpaddá. A műfajok a megszokott módon váltják egymást estéről estére a Trafóban, de ami mégis állandó, az a magas színvonal. Ezért bármilyen zenei preferenciákkal is érkezzünk Antonio Sanchez Migration kvartettjének koncertjére, az élmény garantált.

 

Némileg szokatlanul, de reálisan felmérve annak a lehetőségét, hogy nem mindenki ismeri új és egyben ötödik szólómunkájának bemutatandó anyagát, Sanchez először felkonferálja az öt tételből állód Meridian Suite-et. Az integráns egységet alkotó, közel egy órás anyag dinamikus előadásmódjához igazodva előre felhívja arra a figyelmet, hogy szemben egy klasszikus koncert szokásaival, ahol nem tapsolnak az egyes tételek közti szünetekben, itt nyugodtan lehet. Sőt bármikor lehet, hiszen játékukat alapvetően az oda-vissza áramló energia fogja befolyásolni az este során.

 

A Sanchez által diktált feszes tempók felforrósítják a levegőt, persze ehhez kellenek a társak is: Seamus Blake (tenorszaxofon/EWI), John Escreet (zongora) és Matt Brewer (bőgő). Mire a harmadik tételhez érkezünk az egyre emelkedő ívet megrajzoló muzsika az Escreet torzított Rhodes zongoráján periodicizált akkordszólamokra és a folytonos dialógusban levő dobszólókra robban. Az albumhoz képest jóval szabadabban és hosszabban kerül bemutatásra minden egyes szakasz és az éppen aktuális címmel összhangban (Channels of Energy) Blake egy olyan EWI szólót játszik, hogy csak kapkodjuk a fejünket és még azok is felébrednek akiket az eddig bemutatott ritmusközpontú és nem evidensen dallamorientált muzsika nem bűvölt el annyira. Vagy egyszerűen elhagyják a termet, mint néhányan tették.

 

Akármekkora dobos lett légyen is Antonio, aki egyben kiváló zongorista hírében áll és természetesen mind maga szerezte az este során előadott darabokat, az is kétségtelen, hogy van egy egészen sajátos, inkább némileg borúra hajló ízlése, amelyet inkább a ritmusok szintjén old fel a zenéjében. Ezáltal muzsikája nehezebben befogadható, és éppen ezért erős koncentrációt igényel a hallgatóság részéről. Hasonlóan a már korábban említett Kentridge bábművész színházához, az este dramaturgiája egy állandó kódfejtéses játék során bontakozik ki teljes egészében, és aki ebben partner, majdnem ugyanolyan fáradtnak érzi magát a koncert végégre, mint a muzsikusok.

 

Pedig még sok mindent hoznak a ráadások: először Antonio jön vissza egy dobszólóra, amely voltaképpen Alejandro González Iñárritu Birdman című filmjéhez improvizált/komponált szóló dob zenéjének egy újraimprovizált, de főbb jegyeiben felismerhető referenciája. És amikor már az ajtók is kinyílnak és a fények is felkapcsolódnak, a közönség egy része még többet követel, aminek látszólag először csak Sanchez és Blake nem tudnak ellenállni, aztán duójuk hihetetlenül gazdag tengerébe végül beúsznak a társak is, akik először maguk is csak hosszasan csodálják a Blake–Sanchez duó által vetett hullámokat, mielőtt felkapaszkodnak rájuk. Nagyszerű este volt.

 

Előadók:

Antonio Sanchez – dobok

Seamus Blake – tenorszaxofon, EWI

John Escreet – zongora

Matt Brewer – bőgő