Főkép

Néhány évvel ezelőtt kicsúcsosodott a feszültség Geoff Tate énekes (egyben a „grunge bölcsőjéből”, Seattle-ből indult progresszív power metalos Queensrÿche frontembere) és a zenekar hangszeresei között. A pereskedésig fajult hadakozás eredményeként Michael Wilton gitáros és társai megtartották a banda nevét, és Todd La Torre hangszálmágussal kiegészülve továbbra is Queensrÿche-ként tevékenykednek. Tate saját zenekart alapított, amelyet végül eredeti csapata elsőszámú remekműve, az 1988-ban megjelent Operation: Mindcrime után keresztelt el.

 

Tate javára született döntés arról, hogy az említett albumot csakis ő játszhatja el teljes terjedelmében. Adta magát a dolog, hogy éljen ezen jogával: kissé cinikusan megfogalmazva, hakni turnéra indult újdonsült társaival, a műsor gerincét pedig a ’Mindcrime dallistája képezi. A friss formáció idén kiadott, The Key című lemezét is népszerűsíti, emellett néhány további ’ryche-klasszikussal toldották meg a programot.

 

A Queensrÿche kivételes helyet tölt be az életemben; elsősorban azért, mert a legeslegelső koncert, amire kilátogattam, s így az első tapasztalatokat az élő metal produkciók terén, a csapat a megboldogult PeCsa-beli, SummerRocks fesztiválos fellépése jelentette (amelyen mindenkori kedvenc heavy metal bandám, a Judas Priest előtt játszottak). Padlót fogtam Geoff egyedülálló hangjától és a korábban soha nem tapasztalt élő hangzástól – amelynek alapja az azelőtt szintén nem ismert, számomra újszerű, egyébként is sajátos árnyalatú stúdiós megszólalásuk volt.

 

Most, tizenegy esztendővel később, már jóval kevesebb dolog tud ámulatba ejteni, viszont az fokozott izgalommal töltött el, hogy élőben hallhatom az ez idáig CD-ről és DVD-ről ismert anyagot. Elsőre furcsának tűnt az O:M-A38 párosítás – azt gondoltam, hogy komolyabb vizuális körítést kap a produkció, de a racionalitás talaján maradva beláttam, jelen pillanatban ez kockázatos dobásnak bizonyulna a zenekar részéről, hiszen Tate-nek vissza kellene nyerni a kettészakadás miatt elvesztett/elbizonytalanodott rajongók (egy részének) kegyeit, plusz fontos lehet új fanok meggyőzése is, hogy újra nagyobb szabású körítést lehessen adni az előadásnak.

 

Adminisztratív nehézségek adódtak a bejutásom során, így az előzenekar teljes műsoráról lemaradtam, ezért sajnos nem is tudok mondani róluk semmit. Az „I Remember Now” felvételével kezdetét vette az egyórás, hipnotikus élmény, bár a főbanda eléggé pimasz mértékben csúszott a kezdéssel – szerencsére végül a terjedelmes ráadás kárpótolt. A hangszerek természetesen élőben szólaltak meg, de a kiegészítő hangok, effektek továbbra is samplerről szóltak. A színpadkép és az alkalmazott hangosítás nem tette lehetővé az eredeti teatralitás visszaadását, ám ez talán senkit nem zavart (engem legalábbis biztosan nem).

 

Az Operation: Mindcrime azon maréknyi metal lemezek egyike, amelyek szinte minden dala abszolút klasszikus, örökre az ember fejébe rögzülő himnusz, felejthetetlen ének- és gitárdallamokkal, harmóniákkal, jellegzetes ritmusokkal és kiegészítő árnyalatokkal: „Revolution Calling”, a címadó, „Speak” – sorjában követik egymást a mesteri darabok. Ezeket eljátszani nem könnyű feladat, pláne úgy, hogy nem a dalok szerzői teszik ezt, hanem olyan zenészek, akiknek meg kell próbálniuk reprodukálni azt a varázslatot, amelyet a zseniális eredeti tagság létrehozott. E felett nem tudtam szemet hunyni, s így akadtak is kétséges momentumok, melyeket a folyamatosan mosolygó hangszeresek odaadó játéka, erőt sugárzó kiállása nem tudott maradéktalanul ellensúlyozni. Ugyanaz a kivédhetetlen érzés mozgolódott bennem, mint hogy bizonyosan Roger Waters zenekara sem tudja úgy előadni a The Wallt, mint ahogy azt a Pink Floyd tehette.

 

Ettől függetlenül az olyan nóták, mint a sodró lendületű, kirívóan fogós Tate-témát felvonultató „Spreading the Disease”, a monumentális, drámaiságban nehezen felülmúlható „Suite Sister Mary”, a zeneileg könnyedebb „I Don’t Believe in Love” vagy a befejező tétel „Eyes of a Stranger”, nagy kedvencem, ilyen adottságok mellett is sikeresen kiragadott a manapság különösen gyötrelmes valóságból, visszarepített a „gondtalan gimnazista zenefanatikus”-tudatba. A produkció sikerességét igazolta, hogy az ünnepélyes ováció közepette éreztem azt a bizonyos űrt, és a vágyat, hogy hadd halljam ezt még egyszer; s kétségtelen, hogy sokan ugyanígy voltak ezzel.

 

 

Számos zeneimádó volt a közönség soraiban, aki megbabonázott vagy tüzes tekintettel dúdolta, énekelte az óriási tételek az idők végezetéig visszhangzó sorait. A zenészek, főleg a három gitáros, aktívan segítették Geoff mestert a hangulatfokozásban, kevés vagánykodással, inkább derűs pózolással lelkesítették az amúgy is felfűtött nagyérdeműt. John Moyer bőgős némileg visszavett a lendületből, miután sajnálatos módon lefejelt egy világítótestet, az esetet viszont profi módon kezelte. Kelly Gray és Scott Moughton bárdisták szintén nagy fazonok, és elegáns módon ugyancsak nem vitték túlzásba a magamutogatást. A kalapos Kelly karlendítésekkel biztatta a hallgatóságot, a vérbeli AOR-os megjelenésű Scott pedig előretolt gitárján szólózva gyűjtötte be az energiákat. Simon Wright dobos és Randy Gale billentyűs kissé szürkének tűnt számomra. Geoff „karmester” roppant stílusos öltözékben, a vártnál megint csak visszafogottabb testbeszéddel kommunikált és kísérte énekét, ami szintén nagyon szimpatikus volt nekem.

 

A konceptlemez után három dal is felcsendült az idei „szólólemezről” – ezek talán nem olyan mélységű szerzemények, mint a ’ryche dolgai, ugyanakkor kellemes perceket jelentettek. Ezután jött a ráadás, amelyben nagy örömömre eljátszották az eredeti csapat másik hatalmas albuma, az Empire címadóját és a „Jet City Woman”-t is! A terjedelmes estét a nyugis „Silent Lucidity” zárta.

 

Nagyon élvezetes és különös jelentőségű volt ez a koncert számomra. Bízom benne, hogy egyszer még láthatom a Queensrÿche oldalán Geoff Tate-et egy még lenyűgözőbb előadás erejéig, ahogy közösen eljátsszák az Operation: Mindcrime-ot, ezt az örökérvényű klasszikust.