Főkép

A Pink Floyd azon különleges zenekarok közé tartozik, amelyet stílusa nem egyszerűen leírható és cseppet sem könnyen befogadható, mégis sok millióan vonzódnak a zenéjükhöz. Sosem felejtem el azt a pillanatot – az első találkozást művészetükkel –, amikor éreztem, örökre a zenéjük rabjává váltam. A csapat öt, később négy tagja egy olyan világot alkotott, amelynek varázsa minden logikus és tapasztalati összefüggést felrúgva vonzza a zenét szerető és értő embereket. Valóságos traumával ért fel 1995-ös feloszlásuk és a húsz évvel későbbi hír: a Pink Floyd – melynek már csak három (volt) tagja van életben – örökre befejezte működését.

 

A brit zenekar abban a tekintetben (is) egyedülálló, hogy több olyan, kizárólag az ő munkásságuk előtt tisztelgő, tribute formációval büszkélkedhetnek, amelyek világszerte a leggrandiózusabb produkciókkal öregbítik a Pink Floyd hírnevét. Közéjük tartozik az eredeti zenekar honfitársa, a mindössze négy esztendeje működő Brit Floyd, amelyet Damian Darlington gitáros-énekes-zenei rendező alapított, aki 17 évig játszott a világ legszínvonalasabb Pink Floyd tribute formációjában, az1988 óta aktív Australian Pink Floyd Show-ban.

 

Utóbbi korábban már fellépett itthon; most a fiatal formáción volt a sor, amely november 8-án adta első magyarországi koncertjét, a Budapest Arénában. Kisebb meglepetésként ért, hogy a hatalmas tér kevesebb, mint felében alakították ki az előadás helyszínét, a többi részét elkerítették, óriási állványzatra függesztett fekete posztókkal. Így is legalább 1500 fős volt a nézőtér, amelyet a küzdőtéren párszáz embernek való széksorokkal egészítettek ki. A színpad a küzdőtér hossztengelyében kapott helyet; kialakítása a Pulse DVD-n is látható színpadképet idézte: közel félköríves rácsos tartószerkezetre rögzített, kerek kivetítő, a szélén és hagyományosan pozícionált lámpatestek garmadája.

 

Nem tudom, a felidézett látvány és benyomások mennyire képesek visszaadni azt a páratlan érzést, amely hatalmába kerített engem és bizonyára mindenki mást is ott és akkor, de remélem, valamennyire sikerül. A műsor két felvonásból állt, közte húsz perces szünet szolgált arra, hogy a nagyérdemű feldolgozza a nem mindennapi élményt, kicsit átmozgassa magát a bő órás első etap után, és felkészülhessen további szűk órányi lehengerlő produkcióra.

 

A program elég átfogó volt: 1967-től 2014-ig, a legtöbb albumról elhangzott valami. Természetesen a leghangsúlyosabb lemez a The Dark Side Of The Moon és a The Wall volt, de kiemelt szerep jutott a Wish You Were Here-nek is. Az első felvonás kezdő blokkja az 1973-as klasszikus korong dalaiból állt, melyben a „Time” és a „The Great Gig in the Sky” jelentette a két csúcspontot. Utóbbiban a három női vokalista egyike, Ola Bienkowska emberfeletti módon adta elő Clare Torry felülmúlhatatlannak hitt dallamait: a lelkét is kiénekelte, amelytől az államat percekig keresgéltem a padlón. Később még visszakanyarodtunk a ’Floyd legsikeresebb lemezéhez, a kihagyhatatlan „Money” erejéig.

 

A továbbiakban változatosabban alakult a setlist: felkerült rá a „Shine On You Crazy Diamond”, a „See Emily Play”, a „Sheep”, a „Keep Talking”, a „The Final Cut” és a kvázi-posztumusz album egyetlen énekes darabja, a „Louder Than Words” is. Továbbá olyan, számomra fokozott katarzist kiváltó tételeket is eljátszottak, mint a „Wish You Were Here” vagy a „Have a Cigar”. A „Set the Controls for the Heart of the Sun” előadásmódja újfent meglepetést okozott, az eredetitől merőben eltérő köntösben adták elő. A fináléban hangzott el a legkedvesebb Pink Floyd darabom, a „Comfortably Numb”, melynek szólóját még Roger Waters gitárosa sem szokta ennyire az eredetihez hasonlóan eljátszani, Damian viszont szerintem kissé merész módon ragaszkodott David Gilmour zsenijéhez, egyébként kifejezetten jó eredménnyel. A ráadásban további, rövidebb tételek csendültek fel a The Wallról; a sort és az estét a „Run Like Hell” kissé kilógó, könnyed, ugrálós ritmusai zárták, állva ujjongó nézősereggel.

 

 

A lenyűgöző vizuális élményt a világszínvonalú, számos technikai bravúrt felvonultató világítás és a folyamatos vetítés szolgáltatta: ötletesen kiválogatott és összevágott filmrészletek, archív felvételek és érdekes, ámbár ingadozó kreativitású és kidolgozottsági szintű animációk követték egymást, törekedve az eredeti Pink Floyd vizualizáció megközelítésére. E körítésnél sokkal fontosabb volt a zenészek teljesítménye. Megkérdőjelezhetetlen, hogy a ’Floyd tagjai felülmúlhatatlanok, zsenialitásuk épp ésszel nehezen felmérhető, mind a dalszerzés, mind a produkciós munkák színvonala tekintetében. Ezt közelítőleg visszaadni csakis világklasszis zenészek képesek, akikből a Brit Floydban akad is jó pár. Az együttes legkiemelkedőbb, legsokoldalúbb és egyben legfontosabb tagja Ian Cattell basszusgitáros-énekes – ő a megtévesztésig képes hozni Gilmour és Waters legkülönfélébb énektémáit, s ezzel kivívta mérhetetlen elismerésemet. A zenekar vezetője, Damian is jó énekes, de inkább gitározásával tűnik ki. A másodgitáros, az idén csatlakozott Edo Scordo is pazar módon kezeli hangszerét, több monumentális szólója is beleégett az agyamba. A már említett Ola és két társa is fontos oszlopa volt a produkciónak, lebilincselő hangjuk új dimenziót jelent a feldolgozásokban és a színpadon egyaránt. Sokat tett hozzá az élményhez Karl Penney über pontos dobolása és Rob Stringer billentyűs a briliáns Richard Wrighthoz méltó teljesítménye, valamint a szaxofonos-ütőhangszeres is, akinek nevét sajnálatos módon nem sikerült kiderítenem.

 

Hatalmas, örök élmény volt ez a világra szóló produkció, amelyet a végtelenül profi zenészekből álló Brit Floyd nyújtott. Szerencsés vagyok, hogy ilyen közel kerültem az igazi Pink Floyd élmény megtapasztalásához, de abban is biztos vagyok, hogy ezt a zenekart soha, senki nem fogja felülmúlni, bármit, bárhogyan játszik is.