Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: 15. Womex 3. nap – Művészetek Palotája, 2015. október 23.

„Egyszer volt özönvíz, mióta a világ;

Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;

Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:

Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.”

 

Arany János sorait azzal egészíteném ki, hogy a mi életünkben vélhetően első, és egyben utolsó alkalommal lesz Budapesten Womex, lévén azt minden évben más városban rendezik meg. Ezért az első pillanattól kezdve tudtam, annyi időt töltök a rendezvényen, amennyit csak lehet. Következzék a harmadik napi beszámoló.

 

A szervezetem még nem tiltakozott a felborult életritmus miatt, úgyhogy vidám hangulatban sétáltam fel a Müpa első emeletén lévő terembe, hogy megnézzem az aktuális zenei filmet. A They Will Have to Kill Us First című alkotás a Maliban történt 2012-es tuareg lázadásról szól, aminek hatására többszázezer ember elmenekül a lakóhelyéről, ki délre, ki a határokon túlra. Nem sokkal később a megszállt területeken bevezetik a saríát és közlik a rádióállomásokkal, hogy mától tilos bármiféle zenét, éneket sugározni. A zenészeknek meg azt mondják, hogy ettől kezdve nem vehetnek kézbe hangszert, nem énekelhetnek, nem szerezhetnek zenét. Érthető módon aki teheti, útilaput köt a lábára, és máshol keresi a boldogságot – már aki egyáltalán van olyan helyzetben, hogy gitárt tudjon ragadni, mert például van, aki bántában rá sem tud nézni kedvenc hangszerére. A film arról szól, hogy mi történt Maliban, hogyan élték meg mindezt a menekültek, mit tud ilyenkor csinálni egy zenész, és miben hisznek, miben bíznak a muzsikusok. Nagyon érdekes film volt, helyenként torokszorító jelenetekkel, de sajnos nem tudtam megvárni a végét, mert kezdődött az első esti koncert, amit semmiképpen sem akartam kihagyni.

 

Emicida egy brazil rapper (többek között), aki politikus szövegeivel bombázta volna az agyunkat – ha ő tud angolul, vagy ha mi értjük a portugál mondanivalót. Ennek ellenére a produkció hatott, tele voltak energiával, nagyon lendületesen játszottak, a kéttagú ritmusszekció erőteljesen püfölte a köröttük felállított ütőshangszereket. A közönség szemlátomást élvezte a muzsikát, volt tánc, ugrálás, kurjászás – bevallom, mi is így tettünk, mert tetszett a latin dallamokkal megbolondított produkció, amit sajnos nem tudtunk végignézni, mert jelenésünk volt a nagyteremben.

 

 

Ahol arra voltunk kíváncsiak, jelenleg hol tart az angol folkzene. A helyzetjelentést Bella Hardytól vártuk, aki a maga szerény módján beavatott bennünket a részletekbe. Amennyire kivettem, Angliában még mindig sokat esik az eső, és felhők úsznak az égen – ezért aztán mielőtt a folyóparti fák közül előgomolygott volna a köd, távoztam. Amit az ifjú leányzó csinál, az persze korántsem rossz, csak szerintem egy kisebb teremben sokkal jobban érvényesülne, valamint az a szomorkás melenakólia, ami a zenéből áradt, aznap nem jött be nálam. Majd máskor újabb próbát teszek vele.

 

 

Trappoltam a sátorba, hogy az első pillanattól kezdve bámuljam a kolumbiai – nem mariachi –, hanem chirimía-zenekart, akik Rancho Aparte Chirimia néven léptek fel. Ez volt az est egyik csúcspontja, a zenészek egyszerűen szétszedték a színpadot. Mindezt nem fejszével és fűrésszel tették, hanem ellenállhatatlan muzsikával. Olyan show-t nyomtak, olyan elánnal vetették magukat a hangszerekre, és annyira lehengerlőnek bizonyult, amit csináltak, hogy az ekkorra már szép számban összegyűlt közönség is megőrült tőlük. Reklámcélból nem szórólapot vagy cédét osztogattak, hanem fehér kendőt, amire rányomtattak minden velük kapcsolatos infót. Ettől kezdve nem volt más dolga az egyszeri nézőnek, mint megfogja a kendőt, és lengesse, így-úgy vagy amúgy, ahogyan jólesik. A hátralévő időben az első sorból hátranéztem, és azt láttam, hogy köröttem ötven-száz ember bőszen lengeti a kendőjét. Egy tízes csoport pedig egyszerre táncolt, ami nemcsak nekem tűnt fel, hanem Dino Manuelle frontembernek is, aki lejött közéjük a színpadról, betanított nekik egy új lépéskombinációt és együtt táncoltak tovább. Hihetetlen volt, ettől persze mindenki még jobban megvadult és fantasztikus hangulatban ért véget a koncert. A zene igazi latin vérpezsdítő muzsika volt, semmi cifraság, de mindenki tiszta erőből fújja a hangszerét, püföli a dobját, vagy ami a kezébe akad, és élvezi az életet. Egyértelmű csúcspont.

 

 

Utánuk következtek a jemeni lányok (A-WA), akik kis túlzással azt művelik, amint a tegnapi nyitókoncerten Pierre Kwenders, vagyis használj fel a népzenéből mindent, amit jónak látsz, tegyél bele némi elektronikát, elektromos gitárt, satöbbi, a végeredményt pedig megfelelő minőségben tálad a közönségnek. A siker nem garantált, de ha ügyes vagy, akkor bekopogtat hozzád a világhír. A három nővér felhasználta a receptet, és nagyon fogyasztható zenét kreáltak, ráadásul a színpadi műsor is tetszett, no meg amit elektronikában hozzátettek, az nagyon ütősnek bizonyult. Ennek a fellépésnek sem vártam meg a végét, mert semmiképpen sem akartam lemaradni a nap általam legjobban várt programjáról.

 

 

A Kachimba4 nevű formáció Japánból, egyenesen Okinawa szigetéről érkezett, és vérpezsdítő latin dallamokkal szórakoztatja a nagyérdeműt. Kezdéskor egyedül álldogáltam a színpad előtt, de nagyjából az első szám felénél már elég szép számban összegyűltek az emberek mögöttem. Zenéjüket úgy tudnám röviden meghatározni, hogy képzeljünk el egy salsa vagy latin táncklubbot, ahol valamilyen perverzióból kifolyólag japánul beszélnek. Az énekes mintha időnként a helyi hagyományokat követve képezné a hangokat – mintha a magyar népdalénekesnők stílusában prezentálnánk mondjuk a „Guantanamera” című nótát. Ha ezt sikerült vizualizálni magunk előtt, akkor két lépéssel közelebb kerültünk ahhoz a csodához, amit a Kachimba4 művelt ezen az estén. A négy muzsikus nagyon jól felépített koncertet adott, volt a cappella betét, amikor letették a zenészek a hangszereiket, kiálltak a színpad szélére, és miközben ketten énekelték a szöveget, a többiek hangutánzó effektekkel kísérték őket. Aztán a fúvós (aki hol trombitát, hol más zeneszerszámot használt) lejött a színpadról, intett az ekkora már emelkedett hangulatba került közönségnek, hogy be lehet állni mögé, és indult a körtánc - ismét bebizonyosodott, hogy a womexesek tudnak mulatni. Ilyet még nem láttam, szóval feledhetetlen élmény volt, vitán felül a nap egyik csúcspontja.

 

 

Ezután a sátor felé vettem az irányt, ahol a francia Zoufris Maracas együttes lépett fel. Gyakorlatilag mindent felhasználnak a klasszikus francia sanzonból, amit Édith Piaf vagy Jacques Brel (és sokan mások) létrehozott, ezt modernizálták amennyire csak lehet, erőteljes ritmusszekciót tettek hozzá, kiegészítették pár nélkülözhetetlen hangszerrel (harmonika, fúvósok, mikor mi kell), és nem utolsó sorban időnként latin dallamokat is becsempésztek a produkcióba. Az emberek persze imádták ezt a zenét, volt tánc, integetés, sikoltozás – sajnos a végét már nem tudtam megvárni, mert átköltöztem a másik színpad elé, hogy karnyújtásnyi közelségből nézzem meg az est utolsó fellépőjét.

 

 

Akik egyenesen Haiti szigetéről érkeztek, és minimalista felfogásban (ütőshangszerek, ének, tánc) prezentálták zenéjüket. Az eddig koncertekhez képest ez elég merész váltásnak tűnt, de élőben remekül működött, és nekem nagyon tetszett a Chouk Bwa Libète produkciója. Ráadásul olyan volt, mintha törzsi ünnepségen lennénk, azokban az időkben, amikor még nem voltak utak, telefonok, államok, hivatalok, és épp egy szertartást végzünk. De talán egy kicsit még ennél is ősibb, vagy újabb – ezt mindenki döntse el maga – eseményen vagyunk, amikor a mozdulatokban, a ritmusban van már némi hit (de nem vallás) – na ezt a pillanatot, ezt a hangulatot ragadta meg a Haiti csoport. Gyakorlatilag zseniális koncertet adtak, háromfős ritmusszekció, két táncos/háttérénekesnő és egy frontember felállásban. A dobolók annak rendje és módja szerint, mintha csak piacon lettek volna, úgy cserélgették egymással a hangszereket, „Hé, nekem most kell az a dob, jó, nesze itt van, vigyed. Most ezt a hosszú rúdszerű valamit szeretném, oké, a tiéd. Ülj már ide, mert ott van dolgom, persze nem gond.” De legalább ennyire jól működött az előttük lévő énekszekció, akik színes kavalkádot teremtettek a színpadra. Ez volt a harmadik és egyben utolsó csúcspont.

 

 

Ennyi fért ebbe a pénteki napba, ami ekkor már erősen szombat volt, de köszönhetően a hallott/látott koncerteknek, cseppnyi fáradtság nélkül, boldog mosollyal az arcomon indultam el hazafelé, azzal a szent fogadalommal, hogy mind a japán, mind a haiti fellépők lemezét beillesztem majd a gyűjteményembe.

 

Womex második és harmadik napi fotóalbum


Galgóczi Tamás - 2015. október 25.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!