Főkép

A Művészetek Palotájának kisterme, a Fesztiválszínház már számos nagyszerű vagy csak ígéretesnek maradt koncert helyszíne volt. Állandóan a Nagytestvér, a londoni Royal Festival Hall kistermére, a Queen Elizabeth Hallra emlékeztet, csak éppen a Müpa építészei húztak egy merészet és mindkét teret jobb akusztikával alkották meg, hogy a város szívének peremén legyen egy olyan helyünk, amellyel nem győzhetünk betelni. Valahogyan mégis az az érzésünk, hogy a kistermet bejátszani mindig extra energiák kérdése és nem mindenkinek sikerül.

 

A szombat esti Wolfgang Muthspiel (gitár) triójának koncertjén az a benyomásom támadt, hogy a trió kétharmadának ez összejött – ami nem lenne rossz arány, ha egy nagyzenekarról beszélnék. A világ egyik legjobbnak tartott ritmusszekciójával érkezett ugyanis Muthspiel: Larry Grenadier (nagybőgő) és Jeff Ballard (dobok) voltak a társai. Ez mindenképpen annak a fáradhatatlan szorgalomnak a gyümölcse, amellyel az ötvenéves osztrák gitáros hallhatóan rendelkezik: gyönyörűen szólnak a kezében mind az elektromos, mind pedig az akusztikus gitárok és a bevezető szóló improvizációt követően Joni Mitchell „Amélia” című dalának dús akkordsorokra felfűzött dallama egészen remek bevezetése az estének. A „Bossa for Michael Brecker” szerzeménnyel folytatják, amely Muthspiel legutóbbi, ECM-nél megjelent kiváló korongjának (Driftwood) záró darabja. Ennek az albumnak éppen az a különlegessége, hogy Larry Grenadier mellett egy másik nagyágyú, Brian Blade (dobok) játszik a felvételeken, és ez a különös és alkalminak tűnő ritmusszekció egészen egyedülálló minőséget eredményezett, amelyhez a stúdióban Muthspiel is organikusan tudott kapcsolódni.

 

 

Blade-et a koncerten Ballard pótolta, aki tudvalevőleg már bő tíz éve játszik Grenadierrel Brad Mehldau (zongora) triójában és a kettőjük között meglévő lehengerlő összhanghoz integránsan kapcsolódni természetszerűleg csak óriások képesek. Grenadier egyik bőgőszólója a Ralph Townernek ajánlott „Uptown” kompozícióból a – kifejezetten csak a koncerten – coda-szerűen megjelenő blues formára éppen annyira kifogyhatatlan eszköztárból építkezik, mint Ballard dobolása az egész este folyamán. Egy ponton Muthspiel teljesen ki is száll a játékból és az az érzésünk támad, hogy szárnyakat kap a muzsika, a duót önmagában is egész este elhallgatnánk. Ballard rendkívül felkészült, hallhatóan olyan mélységben ismeri és érzi az egyes témákat, hogy szinte mindvégig lubickol: képes bármilyen tempóban roppant feszessé, gördülékennyé vagy éppen finommá hangolni a hangulatot, amíg Grenadier ellenpontjaival, változatos soundjával állandóan reflektált térbe helyezi a többiek játékát.

 

A Driftwood korongról elhangzik majdnem minden, Muthspiel a koncert végére egészen belemelegedik és egy lendületes ráadás után lehetetlen nem kikövetelni, hogy újra színpadon lássuk a triót. Nagyszerűen záruló este, amelyet a művészek még közvetlenségükkel is megtoldanak és dedikálják közösen vagy külön megjelent lemezeiket.

 

Előadók:

Wolfgang Muthspiel – gitárok

Larry Grenadier – nagybőgő

Jeff Ballard - dobok

 

Fotó: Pályi Zsófia, Müpa