Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: 23. Sziget Fesztivál 4. nap – 2015. augusztus 15.

A Filatorigát felé haladok HÉV-vel, amikor hallom, ahogy egy lány a barátnőjének ecseteli a tegnap estéjét (egy ismerős sráccal történt a „Mi lenne, ha csókolóznánk?”, és – mint kiderült – jó volt), én pedig egészen meglepődök, hogy amúgy magyar hangokat is hallok a Szigethez közeledve, nem csak külföldieket. Aztán ahogy beérek a Nagyszínpad elé, leesik, hogy ma Punnany Massiffal kezdünk, így nem lesz ritkaság a magyar szó. Kicsit megcsúszik a kezdés (ami csak azért baj, mert amúgy sincs túl hosszúra szabva a kezdő koncert, és nagyon hamar elrepül az egy óra), de végül belelendülnek a pécsi srácok. Az ezúttal teljes felállásban zenélő csapat (egyébként az nem derült ki számomra, hogy ez a hangszereseket, például a két hegedűst, vagy épp a színpadon végig táncoló-twerkelő néha mixer, néha tornász lányokat jelenti) egy egész bárpultot a színpadra telepített, volt gőzágyú és konfetti, valahogy mégsem éreztem igazán át a koncertet. Persze teljesen más tízezer fő előtt zenélni a Parkban, akik mindannyian rájuk kíváncsiak, és tízezer fő előtt a Szigeten, akik éppen arra jártak, de ezt sajnos így is vérszegénynek éreztem – talán majd jövőre.

 

Miután az idő kezdett egy félfoknyival lehűlni, kicsit útnak is indultam a szabad időmben: megnéztem például, hogy milyen jól szól Jett Rebel és a zongorája; láttam magyar népitáncosokat körbesétálni a Szigetet, hogy néhol leálljanak táncolni kicsit; belenéztem egy divatbemutatóba a Design Zónában; na meg természetesen belehallgattam a Hollywood Undead koncertjébe is (ha már két hónapja D. kollégám olyan jókat mesélt róla), akik ugyan elsőre furcsának tűntek a virágos ingekkel meg a furcsa maszkokkal, de aztán elkezdtek nagyon keményen zenélni, és hirtelen minden értelmet nyert (na jó, a virágos ing azért nem). A nagyobb, bulizós dalok különösen jól szóltak, s bár nem ismerem a tevékenységüket, ezek után lehet, hogy néha előkerülnek. Szabó Balázs Bandájára elmenni mindig élvezet, s bár most csak szűk negyedórát töltöttem velük, már az is igazán léleksimogató-szívmelegítő volt – tulajdonképpen csak azért nem maradtam tovább, mert jövő héten önálló koncertjükre megyek, és akkor már a Szigeten inkább a külföldi fellépők élveznek elsőbbséget.

 

Nem is döntöttem rosszul, ugyanis William Fitzsimmons valószínűleg a legérzelmesebb, legintimebb koncertet adta az egész Szigeten. Az elsőre inkább szakállas metálosnak tűnő Fitzsimmons-ra ugyan nem voltak túl sokan kíváncsiak (nem is tudom, láttam-e ilyen kevés embert idén az A38 sátorban), de aki rászánta magát, az igazán bensőséges élményt kapott cserébe. A szerény amerikai énekes-dalszerző-gitáros még egy gitárossal és egy „olykor billentyűs, olykor dobos, olykor egyszerre mindkettő” zenésszel lépett fel, és pillanatok alatt kitárta a szívét felénk. Érzelmes, megható, mélyről fakadó dalaira nem bulizik az ember, nem fog tombolni, viszont amit közben átél, az semmi mással össze nem hasonlítható. Azt mondjuk érezni lehetett, hogy Fitzsimmons nem egy A38 méretű sátorba, egy nagy fesztivál közepére illik, sokkal inkább egy kisebb klubkoncertként „működne”, de azért így is felejthetetlen élmény volt.

Tegnap az Avicii koncert közben lelestem egy srác SMS-beszélgetését, amint épp azt ecseteli, hogy ő egy zenekart várt, erre egy csávó van fent a színpadon, és ő sem csinál éppen sokat. Valahogy így jártam én is a Major Lazerre várva, amikor egészen megdöbbentő módon egy DJ, két énekes és néhány táncoslány lépett a színpadra – hogy aztán elég hamar gőzágyúzzák a közönséget. A tegnapi Avicii-hez képest annyit mindenképpen el lehet mondani az amerikai srácokról, hogy legalább kreatívak voltak, és tényleg felismerték: ez egy show-műsor. Így aztán az állandósult közönség-mozgósítás (ugrálás, rohangálás, színpad-felvilágosítás öngyújtóval és mobillal, pólólevétel és -lengetés) mellett az egyik rapper egy hatalmas buboréklabdában végigjárta a tömeget, a mutatós hölgyek táncoltak, és persze a DJ különösebb probléma nélkül vett kölcsön másoktól dalokat (volt „I Like To Move It”, „Can’t Hold Us”, „Turn Down for What” és így tovább) – a tekintélyes méretűvé dagadt közönség pedig minden pillanatáért lelkesedett ennek a szórakoztató produkciónak. De tulajdonképpen inkább ez, mint Avicii.

 

Azért az este legnagyobb fellépője mégiscsak a Kings of Leon volt (teltházat ugyan épp nem produkált, de nem sok hiányzott hozzá – mondjuk a Nagyszínpad előtt nem voltak sokkal többen, mint a Major Lazeren), akik megjöttek, adtak egy tisztességes rockkoncertet, majd leléptek. Ennél pedig egy pillanattal sem több: mondanám, hogy közel tökéletes hakni volt, de azért nem akarnám ennyire lealacsonyítani. A Kings of Leon egy hatalmas rajongótáborral rendelkező együttes, akiknél a minimum is egy nagyon komoly szintet jelent. Engem persze nem tudott meghatni a főleg lassúbb („nyálasabb”) dalokból építkező számlista (egyébként mintha a keményebb dalok jobban is állnának nekik), mint ahogy az is zavart kicsit, hogy sokkal kiszámítottabbnak éreztem, mint mondjuk a keddi Florence + The Machine-t, de akkor is: valahogy így kell kinézni egy korrekt rockkoncertnek. Látványos fényekkel és a ráadásban sok tízezer torokból megszólaló „Sex On Fire”-rel.

 

Levezetésként a Blues-Ír Színpadot néztem ki, az Erik Ankoné & The Gone Wrong Kings nevű holland formációval, akik olyan kemény, karcos blues-t nyomtak, hogy leesett az állam. Még mindig azért rajongok ezért a színpadért, mert a teljesen ismeretlen előadóktól nem feltétlenül vár túl sokat az ember, ehhez képest hatalmas meglepetések is születhetnek. Kicsit sokáig tartott, de azért a megérkezett a nap momentuma is: amikor a szaxofonos egy igazán szívfájdító szólóval elkezdte a „St. James Infirmary” kezdő taktusait. Egyszerűen gyönyörű volt. Nem mintha egyébként ott akartam volna hagyni, de ezek után egyenesen muszáj volt végighallgatni a banda hosszúra (szerintem a tervezett játékidőn is bőven túl) nyúló fellépését – és nem is bántam meg. Tökéletes zárása volt az estének, ráadásul hazafelé most először éreztem súlyát, hogy hamarosan véget ér az idei Sziget. De még egy nap hátra van…


Szabó Dominik - 2015. augusztus 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!