Főkép

Minden évben vannak olyan napok a Szigeten, amikor annyira ismeretlenek számomra az előadók, hogy gyakorlatilag teljesen hasraütés-szerűen haladok az egyes koncertek között. Ez idén szerdára esett – hiába, meglehetősen hiányos mind a világzenei, mind a mainstream zenei tudásom, így aztán úgy indultam el, hogy sok mindenbe szeretnék belehallgatni, aztán ami tetszik, ott kicsit tovább maradok. A terv bizonyos szempontból be is vált: talán sosem láttam még kisebb-nagyobb részletet ennyi koncertből, de az is igaz, hogy sajnos új kedvencre nem találtam. Viszont ki hitte volna, hogy valaha is ukrán népzenét fogok hallgatni?

 

A napot a Gogol Bordello előtt kezdtem – róluk már legalább hallottam, de elöljáróban nem voltam lenyűgözve a zenéjüktől, és erre a koncert közben sem tudtak rácáfolni: bár látszólag minden rendben volt (hangulatos etno-punk, ütős tempó, izgalmas számok, érdekes hangszerek, tomboló közönség), valahogy engem nem tudott igazán meghatni, pedig mintha még magyar nyelvű dalt is hallottunk volna. Tovább is álltam a Blues Brigantik fellépésére – és kiderült, hogy a Blues-Ír Színpadban még mindig lehet bízni, ha valami pihentető, de azért jó koncertet szeretnék hallgatni. A trió (gitáros, billentyűs és szájharmonikás) dalai ugyan nem nagyon rugaszkodtak el a klasszikus blues-tól, de én mindig szívesen hallgatok olyan hagyományos dalokat, aminek a refrénje a „one bourbon, one scotch, one beer”.

 

Mivel szerdán már minden programhelyszín kinyitott, újabb kalandozásra indultam a sátrak között: például egészen meglepő volt tapasztalni, hogy a blues színpad mögötti klasszikus zenei sátorban valaki zongorakísérettel oboán játszik (mint kiderült, a Virtuózok egyik döntősét hallhattam). De pár lépésnyire már Szegő Dávid dobjára Góbi Rita táncolt: a „Ne hisztizz!” című előadás a felfokozott idegállapot bemutatására vállalkozott, mit ne mondjak, meglehetősen szuggesztíven. A Vándor Vurstli idén is kinyitotta kapuit (én meg még mindig gondolkodok, hogy ez a külföldieknek milyen élmény lehet), ráadásul ma már a kis utcaszínházak is „működésbe léptek” – én egy francia duó műsorába tekintettem bele, akik egy hatalmas zenélő masinával szórakoztatták a kíváncsiakat.

 

A folytatásban újra zenei programok felé vettem az irányt: a Nagyszínpadon kezdett a The Horrors – de pár szám után inkább továbbsétáltam, ugyanis az angolok erősen közhelyes indie gitárzenéje nekem nagyon unalmas volt, és nem mellesleg mintha a közönség is csak értetlenül állt volna. Ellenben a „szabad Ukrajnából” érkezett DakhaBrakha annál izgalmasabbnak ígérkezett: a világzenei színpadra fellépett egy dobos mellett három népviseletbe öltözött (a szőrkucsmában nem fázhattak) ukrán nő, akik olyan keményen szólaltak meg, hogy azt hittem, mindjárt leigáznak minket. A hölgyek doboltak (sőt, egyikük csellózott), közben pedig az általuk énekelt népzene olyan erős hatással volt mindenkire, hogy nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen élveztem-e.

 

Az ukránok után újabb hölgyet hallgattam: mire odaértem, a Halestorm az A38 sátorban már igen keményen zenélt (van abban valami vicces, hogy a hagyományosan inkább férfiakhoz kötődő kemény rockkal a Szigeten először Lucy Hale üdvöltésében találkoztam), bár nem hatalmas közönségnek. Tulajdonképpen jó volt hallgatni, a dalok jól szóltak, a gyakran gitárt cserélő Lucy pedig pont annyi energiát vitt bele a számokba, hogy le akarjon szakadni a sátor – mindez egyébként enyhébb módon az ír The Script-re is igaz volt. Ami szintén közös vonás, hogy kellemes őket hallgatni, de valahogy nem lesz kedvem belevetni magam az első sorba tombolni (pedig az írek frontembere még a kordonon átmászva is sétált a közönség között, játszott a feléje vetülő kamerákkal, valakitől kapott némi sört inni), és úgy féltucatnyi szám után már nem értem, hogy miért is maradok.

Főleg, hogy közben már javában táncolt mindenki a Che Sudaka dallamaira: a bevándorlókból összeállt spanyol csapat olyan erőket mozgatott meg, hogy tényleg mindenkinek kedve lett tombolni. Felszólítottak mindenkit, hogy rakjuk el a mobilokat, helyette inkább ugráljunk – ugrált is mindenki a környéken. A koncert végeztével már javában pakoltak, amikor az énekesek még mindig a közönséggel barátkoztak, annyira nem akart a bulihangulat csendesedni. A nap headlinere egyértelműen az alt-J volt, bár muszáj megjegyezni, hogy az elmúlt napok tömegéhez képest az angolokra jóval kevesebben voltak kíváncsiak. Őszintén szólva ez a zene már nekem is nagyon alternatív volt, a furcsa hangon megszólaló zenészek helyett inkább a magyar színpad felé vettem az irányt.

 

A nap momentuma: amikor a Volt Terasznál hallom, hogy mellettem egy srác azt üvölti a haverjának, hogy „nem vetem meg az alkoholt!”. Amikor a Szigeten jellemzően sokkal több külföldit lehet hallani, és mindenki angolul, franciául vagy valami más idegen nyelven beszél, szinte üdítő a hamisítatlan magyar hangulat – ezért szeretek néha elvetődni a magyar fellépők felé.

 

Ráadásul a Kiscsillag elképesztően jó koncertet adott: persze lehet, hogy csak a nap gyengébb programjai miatt tűnt úgy, de Lovasiék tényleg mindent beleadtak. Ugyan a Szeles című lemezről csak pár dal csendült fel (viszont a címadó számmal zártak), de a Szigetre egyébként is inkább a hangos-üvöltős produkciókkal készültek, úgyhogy nem bánom, hogy nem hallottam ezeket az újdonságokat élőben. A kötelező tombolós számok (mint az „Állnak a férfiak”, a „Kockacukor” vagy a „Hú, de sötét”) mellett felcsendült a „Bújócska” című új nóta, arról nem is szólva, hogy a „Fising On Orfű” is kapott egy új versszakot. Még mindig nagyon szeretem azt a komolytalan komolyságot, amit a Kiscsillag képvisel: láthatóan egy pillanatig sem veszik komolyan magukat és a szövegeiket, de mégis erővel, beleéléssel képesek előadni – elképesztő, igazi üvöltős-táncolós hangulat alakult ki, amit egyszerűen nem tudok megunni. Talán az első olyan koncert volt az idei Szigeten, ami után azt mondtam volna, hogy most akkor kezdődhet az egész elölről.

 

A nap zárására Canzoniere Grecanico Saletino olasz-görög zenét játszó zenekart néztem ki: már elsőre is meglepetés volt, hogy olyan hangszerek kerültek fel a színpadra, amiket megnevezni sem nagyon tudtam volna, de amikor belemerültek a pizzica műfajba, egészen magával ragadt a hangulat. Az erősen népies dallamokat és hangzásvilágot azonban nem tudom túl sokáig befogadni, így inkább hallgattam még egy kicsit a Budapest Bárból (ahol egyébként meglepően sokan voltak), mielőtt a távozás mezeire léptem volna. Úgyhogy összességében kicsit felemás napot zártam: volt nagyon kiemelkedő koncert is, de azért bízok benne, hogy a következő napok kicsit jobban nekem kedveznek. Elvégre még csak félidőben sem járunk.