Főkép

Fesztiválra járni mindig izgalmas élmény – könyvfesztiválra pedig különösen az, főleg ha az ember könyvrajongónak tartja magát. Amikor tegnap a Millenáris felé sétáltam, azon tűnődtem, hogy miért is szeretem jobban a Könyvfesztivált, mint a Könyvhetet – elvégre mégiscsak a könyvekről szól mind a kettő, van sok-sok újdonság és szerző, lehet ballagni a standok között és rácsodálkozni, hogy nahát, ez is megjelent magyarul…?. De mégis más valahogy a hangulat: a könyvfesztivál valahogy hivatalosabb esemény, sok kiadói programmal és komolyabb gondolatokkal, ráadásul annak a nemzetközi szócskának az esemény nevében csak van némi jelentősége (bár idén nagy sajnálatomra olyan túl sok külföldi szerző nem látogatott hazánkba).

 

Amikor odaértem a Fesztivál területére, meglepődve vettem észre, hogy majd csak félóra múlva nyit, és a standok jelentős részénél még a kiadók munkatársai sincsenek ott, nemhogy látogatók. Aztán fokozatosan kezdtek szállingózni az emberek, felhúzták a kinti standok a rolót, kipakoltak, bent pedig mindenki munkára készülődött – és a tíz órával az első látogatók is megérkeztek. Én is körbesétáltam még az első program előtt, begyűjtöttem néhány nagyon tetszetős könyvjelzőt, körbecsodáltam az újdonságokat, beszélgettem néhány ismerőssel, és azon kaptam magam, hogy teljesen elmúlt az a fajta fáradtság-érzetem, ami még a Fesztivál előtt kerülgetett. Most már tényleg mindenki örült, tényleg mindenki izgatott volt a könyvek miatt, s ha nem is felhőtlenül boldogan, de mindenki élvezettel vett részt a Fesztivál eseményein.

 

Én rögtön a díszvendéggel, Jonathan Franzennel kezdtem, akire mindenképpen kíváncsi voltam, hiszen sem csütörtökön, sem szombaton nem tudok ott lenni a beszélgetéseken. A mostani sajtótájékoztató viszont abszolút meglepetésként ért: korábban valahogy nem tudtam igazán megkedvelni Franzent, a könyvei és a nyilatkozatai alapján egyáltalán nem éreztem szimpatikusnak, ám most, ahogy az újságírók kérdéseire válaszolt, nagyon hamar azt éreztem, hogy igen, ilyennek kell lenni egy XXI. századi, közkedvelt, értelmes írónak. Nem szállt el a hírnevétől, nem volt arrogáns, épp ellenkezőleg: egy intelligens gondolkodót ismertünk meg, akinek van véleménye a dolgokról, s ezt nem is rejti véka alá, viszont emellett hálás a népszerűségért, és hogy foglalkoznak vele az emberek.

A nap számomra legnagyobb híre, hogy a Libri kiadói csoport megnyerte magának a Disney jogait – ideértve a Star Wars-t is, vagyis hamarosan újabb kiadót köszönthetünk a Star Wars regényeket megjelentetők sorában. Mindezt a Libri új sorozatának, az ArtPopnak a bemutatóján hallottam Sárközy Bencétől, aki hosszan mesélt a kiadó arculatváltásáról és jövőbeni terveiről is – egyébként az ArtPop sorozattal kapcsolatban még nem tudott teljesen meggyőzni, de hiszem, hogy előbb-utóbb olyan címek fognak feltűnni benne, amikre én is nagyon fellelkesülök.

 

Két program között azért arra is szakítottunk időt, hogy beszélgessünk néhány régi-új ismerőssel, és természetesen ezek közül párat meg is örökítettünk. Lendvai Valéria a Vizsolyi Biblianyomtató Műhelyről beszélt – ugyanis nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint hogy 200 példányban újranyomtassák az eredeti körülmények között (merített lenpapírral, ólombetűkkel stb) a Vizsolyi Bibliát. Szélesi Sándorral, az Ad Astra kiadó főszerkesztőjével a kiadó elmúlt egy évéről és jövőbeni terveiről beszélgettünk – kiderült például, hogy idén egy olyan sci-fit is megjelentetnek, amelynek főszereplői sci-fi írók, akiknek az írásai valami furcsa indoknál fogva mintha valóra válnának… De beszélgettünk Kovács Attilával is, a Perfect Symmetry énekesével is, aki ezúttal Holden Rose-ként is bemutatkozott. S hogy mi köze a progresszív metálzenének az ifjúsági detektívtörténetekhez? Az interjúból kiderül!

 

 

A nap zárásával kapcsolatban kicsit gondba kerültem, hiszen két olyan program is volt, ami érdekelt. Végül a Tarandus Kiadó Modiano-estje mellett döntöttem, a tavalyi év Nobel-díjas francia írójától ugyanis még nem olvastam semmit, de néhány ismerősöm olyan jókat mondott róla, hogy úgy éreztem, már csak az utolsó lökés hiányzik, hogy tényleg belekezdjek a munkásságába. Azt hiszem, ezt az „utolsó lökést” meg is kaptam: a beszélgetők olyan lelkesedéssel beszéltek Modiano könyveiről, hogy az a közönségre is átragadt. Azért az utolsó pár percről elszöktem, hogy még elkapjam a szemben lévő teremben zajló beszélgetést, ahol Afonso Cruz éppen egy mexikói népdalt adott elő – ukulelén. Bár éppen ez volt az esemény zárása, nagyon szimpatikusnak tűnt a portugál szerző: ráadásul mivel Eszter kolleginának dedikáltattam, még Márai Sándor nevét is megemlítette.

Sok élménnyel (ki hitte volna, hogy a Gyűrűk Ura Cosplay Club is fel fog tűnni?), sok érdekes információval és sok remek beszélgetés emlékével gazdagabban távoztam a Millenárisból – persze csak a pénteki napot zártuk le, a hétvége még csak ezután kezdődik. Javasolnám mindenkinek, aki teheti, hogy látogasson még ki valamelyik nap – bár őszintén szólva nem hiszem, hogy aki a könyveket szereti, azt sokáig kellene győzködni erről…