Főkép

Akad jó néhány komponista, akinek a művei meglehetősen ritkán csendülnek fel magyar hangversenytermekben, a dán Carl Nielsen pedig, úgy érzem, egyértelműen közéjük tartozik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a most előadásra került hegedűverseny első tételének lezárultával a közönség szórványosan tapsolni kezdett, nyilvánvalóan nem tudván, hogy következik még egy második önálló szakasz is. Hasonlót annak idején Vivaldi egyik kéttételes kamaraconcertója esetében tapasztaltam koncerten, igaz, ott épp ellenkező előjellel, azaz a hallgatóság éppenséggel annak nem volt tudatában, hogy már vége a darabnak. Nielsen hegedűversenye viszont jóval nagyobb figyelmet érdemelne idehaza, nem utolsósorban azért, mert az 1911-ben született mű az ifjú magyar hegedűvirtuóz, Telmányi Emil számára, az ő képességeit, játékának sajátosságait figyelembe véve készült. A népies melódiákat neoklasszicista szerkesztési elvekkel ötvöző darab ráadásul hasonló módon előlegezi meg a tisztán modernista műveket, ahogy E. M. Forster korai regényei készítették elő a terepet Ford Madox Ford, Virginia Woolf és James Joyce merész formai kísérleteihez.

 

A megtévesztően fülbemászó passzusok ellenére a szólistától igencsak komoly felkészültséget igénylő versenyművet Zalai Antal lenyűgöző könnyedséggel, jóformán magától értetődő természetességgel szólaltatta meg. A szólóhegedű valóban egyfajta párbeszédet folytatott a zenekarral, amihez kétségkívül a Hámori Máté dirigálta hangszeres együttes is kiváló partnernek bizonyult. A kettős fogásokkal és szélsebes, sokszor magasba törő futamokkal teli két kadenciában Zalai egyszerűen brillírozott. Nem véletlenül tartja a világ tíz legjobb hegedűse között számon őt az interneten felnőtt nemzedék. Intonációja tökéletes és határozott, ezzel együtt végtelenül kifinomult. Vele összevetve, hogy egyetlen példát hozzak csak, Hilary Hahnt gyakran, ha lehetséges ilyesmi, férfiasabbnak, legalábbis szigorúbbnak érzem, Zalai játékára inkább egyfajta légies szenvedélyesség jellemző, amihez foghatót viszonylag ritkán hallani. Különösen határozottan érvényesült mindez a ráadásban, amely a program ismeretében akár meglepetésnek is mondható, hiszen Johann Sebastian Bach h-moll partitájának „Allemanda” tétele csendült fel a visszatapsolás után. Nem kifejezetten régizenésen szólt a mű, mégis kevésbé „vastagon”, mint a legtöbb ünnepelt előadó keze alatt; és, akárcsak a régizenéseknél, kissé mintha háttérbe szorult volna az egyéniség, az értelmezés mégis egyedi maradt.

 

Nielsenéhez képest az osztrák Anton Bruckner muzsikája jóval romantikusabb, ám első pillantásra nélkülözi a nagy romantikusok szélsőségeit. Ám csupán első pillantásra, mivel a klasszikát idéző, ám annál szabadabban kezelt struktúrák ellenére felfedezhetők túlzások is. Ugyan a zenekari apparátus nem kifejezetten monumentális, minden egyes tétel önálló szimfonikus költeménynek is elmenne, ha az egészet nem tartaná össze az átfogó, a hagyományokat követően négytételes szimfonikus szerkezet. Így a mű mégiscsak gigantikussá dagad, mondjuk, a mozarti és haydni kezdetekhez képest. Az pedig kifejezetten kegyetlen húzás, hogy a cintányérosnak és a triangulumosnak a második tétel nagyjából fél perce miatt kell végigülnie a színpadon a több mint egyórás szimfóniát. A témák többnyire folyamszerűen hömpölyögnek, miközben egyre-másra a természet hangjait vélhetjük felfedezni. Ha létezik panteista zene, akkor a hetedik szimfónia első tétele joggal pályázhatna erre a titulusra. A magasztos, tuttikkal megtűzdelt fináléban pedig Buckner emblematikus generálpauzái fokozzák a hatást.

 

Az Óbudai Danubia Zenekar erőssége érzésem szerint mindig is a késő romantika, és az ezzel rokon stílusok voltak, így Bruckner varázslatos zenéjét szintén a legtisztább szenvedéllyel szólaltatták meg. Szokás szerint rendkívül élvezetesen játszott a fúvós szekció, ám a vonósok is az első hangtól az utolsóig méltó partnereik maradtak. A szinte alig hallható passzusoktól a fortissimókig a teljes dinamikai skálát lefedték, és mindvégig magabiztosan, értő módon interpretálták a megszólaltatandó motívumokat. Egyes pillanatokban mintha valamilyen más, nem evilági dimenzióba repítettek volna minket a harmóniák, és ennél nagyobb élményt zene és zenekar aligha nyújthat.

 

Egyszóval csodálatos este volt.

 

Előadók:

Zalai Antal – hegedű

Óbudai Danubia Zenekar

Hámori Máté – karmester

 

A koncerten elhangzó művek:

Carl Nielsen: Hegedűverseny, op. 33

Anton Bruckner: VII. (E-dúr) szimfónia (WAB 107)