Főkép

Nagy-Britanniában rendszerint Handel Messiásával zárják le az oratóriumi szezont, és ezt a hagyományt idén a Zeneakadémia is átvette. Mi több, nem is akárkit, hanem a historikus régizenei együttesek egyik legismertebbjét, a Robert King vezette King’s Consortot hívták meg, hogy megszólaltassák a késő barokk e remekét, így nem csoda, hogy a téliesnek igazán nem nevezhető, mégsem kifejezetten kellemes idő ellenére szinte telt ház előtt csendültek fel a Megváltó történetét feldolgozó monumentális zenemű hangjai.

 

Az ínyencek többnyire Christopher Hogwood vagy John Eliot Gardiner tolmácsolásában hallgatják Handel messze legnépszerűbb oratóriumát – az előbbit a gyermekkórus mennyei tisztasága, az utóbbit az énekkar vibráló előadásmódja emeli ki a közkézen forgó hangfelvételek közül –, ám ez közel sem jelenti azt, hogy felesleges lenne megismerkedni ezektől némileg eltérő értelmezéssel. Végtére is mindenki kicsit maga és a vele együtt dolgozó zenészek képére alakítja a műveket, bármily csekélynek tűnjenek is a különbségek. Ráadásul azt ugyancsak merészség lenne kijelenteni, hogy bármely interpretáció minden tekintetben felülmúlhatja a riválisokét; még az etalonnak tekinthető előadások is leginkább önmagukban tökéletesek és koherensek, nem pedig kizárólagos, végső megszólaltatásai egy adott kompozíciónak. Ezenkívül nyilván sokat nyomnak a latba a szólisták is.

 

Ezen az estén sem panaszkodhattunk az énekesek teljesítménye miatt. Lorna Anderson technikája ugyan kissé az ötvenes-hatvanas évek operacsillagaiét idézte, de kellően visszafogottan használta a vibrátót, a gyakori virtuóz passzusokban pedig eleve lehetetlen lett volna nem tisztán és egyenesen kiénekelnie a hangokat, az érzelmi árnyalatokban rendkívül gazdag, drámai szövegformálás pedig határozottan szívbe markolóvá tett néhány részletet. Gyakorlatilag ugyanez elmondható Joshua Ellicott teljesítményéről is, aki szintén hamar lenyűgözte a hallgatóságot. Velük szemben Catherine Hopper és David Wilson-Johnson a jóformán vibrátómentes énektechnikát részesítették előnyben, amitől talán kevésbé erőteljesnek lehetett érezni a hangjukat – kivéve Wilson-Johson csodásan zengő mélységeit –, ám mivel a zeneélvezet egyéni preferenciák kérdése is, az én szívemhez mégis közelebb állt az ő felfogásuk.

 

Robert King meglehetősen feszes tempókat választott az előadáshoz, hiszen mind a zenekar, mind a kórus sokkal inkább Lully és Purcell kis létszámú együtteseihez állt közelebb, tehát a hangzó tömeg nem nehezedett rá a finom megoldásokra, és így a legmélyebb benyomást valószínűleg maguk a King’s Consort hangszeresei tették a közönségre. A kórus sem a ma megszokottnak mondható ötven, vagy még több fős, hanem csupán tizennyolc tagú kar volt, ezért őket szintén egyfajta visszafogottság jellemezte. Ez persze nem ment a minőség rovására, és az olyan számokban, mint a „For unto us a child is born” vagy a híres és roppant hatásos „Halleluia” ők is lenyűgöző zenei magasságokba jutottak. Igaz, a legszebb pillanatokat számomra mégis a nyugodtabb, már-már a Tudor-kori karéneket idéző, sokszor tömbösen együtt mozgó harmóniák jelentették.

 

Robert King együttesét régóta ismerem felvételekről, élőben látni és hallani őket mégis felemelően emlékezetes élmény volt. Talán épp azért, mert a King’s Consort muzsikusainak arcán pontosan az az átszellemült öröm és élvezet tükröződött, amit őket hallgatva én is oly gyakran érzek. Teljesen eggyé váltak a zenével, és nem csupán előadták, hanem ténylegesen életre hívták a darabot. Ennél többet pedig aligha lehetne elérni, és ez az a plusz, ami a tökéletes tudással párosulva a legnagyobbak közé emeli őket.

 

Előadók:

Lorna Anderson – szoprán

Catherine Hopper – alt

Joshua Ellicott – tenor

David Wilson-Johnson – basszus

 

The King’s Consort

Robert King – karmester

 

A koncerten elhangzó művek:

George Frideric Handel: Messiah, HWV56