Főkép

Számtalanszor olvastam és hallottam kortárs zeneszerzők kapcsán, hogy napjainkban nem létezik közös zenei nyelv, amelyet valóban mindenki ismerne és értene. Ami a komolyabb műfajokat illeti, igaznak tűnik az állítás, szélesebb spektrumban vizsgálódva azonban a valóság ellentmondani látszik az elvonatkoztatásnak. Elvis és tágabb értelemben a rock and roll hagyatéka, amibe érdemes beleérteni a Beatles munkásságát is, például tagadhatatlanul jelen van legalább néhány nemzedék közös kultúrájában, és nagyjából ugyanez elmondható a hetvenes-nyolcvanas évek popmuzsikájáról, jelesül az ABBA dalairól. Elég a nagy sikerű Mamma Mia! musicalre gondolni, de azt is meg merném kockáztatni, hogy jó pár tucatnyi hatalmas slágerük jóformán beégette magát az idősebb korosztály tudatába, és valószínűleg ugyanúgy ismerik, vagy legalább felismerik ezeket a fiatalabbak is. Így talán hamarosan eljöhet az ideje, hogy – mondjuk – az ABBA slágereiből összeállított előadást ahhoz hasonló koncertként adnak elő, mint a Mozart, Beethoven vagy Schubert darabjaiból összeállított hangversenyeket.

 

Voltaképp valami effélének lehettünk részesei a svéd Arrival első budapesti fellépésén. Most, hogy a pop és rock egykori tündöklő csillagai közül sokan feloszlottak, nyugdíjba mentek, vagy meghaltak, eleve egyre komolyabb az ázsiója a tribute zenekaroknak, arra azonban tudtommal meglehetősen kevés példa akad, hogy közülük valaki európai vagy világturnén önálló arénakoncerteket adjon. E kivételek közé tartozik az Arrival: azon két együttes egyike, akiknek Björn Ulvaeus és Benny Andersson hivatalosan engedélyt adott, hogy használhassák az ABBA külsőségeit, ráadásul a jelmezeiket ugyanaz az Owe Sandström tervezte, aki egykor ténylegesen az ABBA színpadi megjelenését alakította ki. A legfontosabb érv a csapat mellett mégis az, hogy velük lép fel Rutger Gunnarsson basszusgitáros, aki pedig az eredeti együttes minden albumán és koncertkörútján közreműködött a kísérőzenekar tagjaként. Az tehát egy pillanatig sem maradt kétséges, hogy autentikus élményben lehet részünk.

 

Ám az emberben mindig ott motoszkál, hogy ez mégsem az eredeti, így a koncert elején számomra egy darabig még kétséges maradt, hogy az Arrival ugyanúgy meg tudja-e fogni a közönséget, mintha magát a legendás együttest látnánk, hallanánk. A színpadkép mindenesetre rögtön meggyőzött, hiszen miután annak idején megnéztem az ABBA ausztráliai turnéjáról készült mozifilmet, volt némi elképzelésem róla, milyen lehetett az akkori koncertek hangulata. Ráadásul – elsősorban a lányoktól – olyan mozgást láthattunk a színpadon, amihez hasonlót évtizedek óta nem nagyon lehetett. Az illúzió persze nem volt tökéletes. A fiúk ma már láthatóan nem törekednek rá, hogy a frizura tekintetében is hasonlítsanak példaképeikre, a gitáros srác hangja pedig bizony egyáltalán nem vehette fel a versenyt Björnével – és akkor még finoman fogalmaztam. Ám ha lehunytuk a szemünket, a két lányt hallgatva valóban az az érzésünk támadt, hogy Agneta és Anni-Frid énekét halljuk, olyannyira tökéletesen utánozták a hangképzésüket. Kizárólag a frazírozás és a parányi akcentusbeli különbség árulta el, hogy mégsem repültünk vissza az időben.

 

Amint azt várni lehetett, az Arrival szinte az összes fontos Andersson–Ulvaeus-szerzeményt eljátszotta, a valódi csemegének viszont a manapság ritkábban hallott – alapvetően a válogatásokon, a musicalben és a filmben nem szereplő – dalok számítottak. A magam részéről már-már elfeledkeztem az olyan számokról, mint az „As Good As New”, a „Kisses of Fire” vagy a „He Is Your Brother”, de hallhattuk a jól ismert „Fernando” eredeti, svéd nyelvű változatát, valamint egykori nagy kedvencemet, az ABBA harmadik albumára felkerült, instrumentális „Intermezzo No. 1”-t, amit Benny annak idején oly nagy kedvvel játszott a koncerteken. A hangszerelés úgyszintén módosult egy keveset, de nem váltott szintetizátor alapú elektropopba, csupán olyan apró módosításokat vehettünk észre, melyek akár az eredeti csapatnak is eszébe juthattak volna a turnék során. És a felelevenített múlt egy kicsit David Gilmour szavait igazolta, aki nemrégiben azt nyilatkozta, hogy nem szívesen hallgat mai könnyűzenéket, mert azok túlnyomórész sematikusak. Ezzel szemben, ha odafigyelünk az ABBA számaira, tényleg kivétel nélkül mindegyikben találhatunk valami meglepőt, ellentétben azokkal a dalokkal, amelyeket a zenei tévécsatornák összeállításaiban szoktak leadni.

 

Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az Arrivalnak sikerült megmozgatnia, megénekeltetnie a közönséget, és valóban fantasztikus hangulatot teremtenie – annak ellenére is, hogy ez a muzsika alapvetően tánczene, és ha a nézőtéren nem majdnem vagy ténylegesen nagymama korú emberek üldögéltek volna, zavarónak hatott volna, hogy mindvégig ülni kell. Egyetlen bánatom csak az, hogy sosem láthattam magát az ABBA-t, és félő, hogy ha még egyszer összeállnának, hangjuk kopottabbnak hatna a tribute zenekar tagjaiénál, és ezért csalódást keltenének. Habár, ha jobban belegondolok, valószínűleg mindenért kárpótolna, hogy személyesen őket láthatom. Addig is reménykedem, hogy nem utoljára koncertezett Budapesten az Arrival, és már tudom, hogy sürgősen teljessé kell tennem az ABBA albumgyűjteményemet is.