Főkép

Egy kezemen meg se tudom már számolni, hányadik Anathema bulim volt ez a mostani, különösen, ha belevesszük azokat a szólóesteket is, amiket Danny Cavanagh adott a szép emlékű Marco Polo klubban még a 2000-es évek elején. Abban az időben is olyan volt, mintha a zenekar (és Danny) hazajárna Magyarországra, és a mostani buli hangulatát nézve ez szerencsére a legkevésbé sem változott.

 

A britek a mostani turnécsomagban egy remek, de első pillantásra furcsa párosításnak tűnő bandát kaptak maguk mellé előzenekarnak: az osztrák Mother’s Cake-et, akik a The Mars Voltát (és a ’70-es évek klasszikus rock hőseit) idéző muzsikájukkal érdekes kontrasztot adtak az Anathema kimértebb és merengőbb melankóliája mellett. Mondjuk, a koncertjükre egyetlen rossz szót se lehet szólni. Az persze látszott a korai közönség szellősségén is, hogy az Anathema és a Mother’s Cake rajongók halmaza nem feltétlenül fedi le egymást, de a power trió formációban nyomuló osztrák srácok ennek ellenére a gőzölgő lelküket is kitették a hajó színpadára. Ha a zenéjüket le kellene írnom, talán azt mondanám, hogy adott néhány elképesztően húzós rock groove, ami a dalaik gerincét adja, és ezekből hajtanak ki olyan elképesztően stílusos progresszív elhajlásokat, tört ritmusokat és kiállásokat, amikkel aztán kellően szétzilálják az ember agyát, de úgy, hogy a feeling és a bugi végig megmarad.

 

Egyszerre zsigeri és agyas tehát a zenéjük (sajnos a szövegeik nem), ami mellé már csak a remek hangzás hiányzott, ezt pedig az A38-on szokás szerint remekül megoldották. A srácok élvezték is a koncertet (a dobmikrofonokat sikerült többször lerúgni a technikus legnagyobb örömére), és bár a végére egy kicsit talán már sok volt a pózerkedésből („figyelj, Yves, itt majd borulj térdre és gurulj a hátadon olyan dzsimihendrixesen!”), vitán felül feelinges volt a buli, és tuti senki nem bánta meg, ha kicsit korábban lemászott a hajó gyomrába a főbanda előtt.

 

Már csak azért sem, mert így bebiztosíthatta a helyét a full teltházat hozó Anathemára. A britek egyébként a népszerűségüket tekintve elképesztően szerencsés zenekar, mert sosem voltak olyan nagyok, hogy ki kelljen törniük a fél-underground ölelő karjaiból (ez mondjuk doom metalos múltjukat figyelembe véve nem is csoda), de azért nem is olyan titkos kedvencek, hogy egy ilyen 600 fős koncerttermet ne tudjanak bármikor megtölteni. Ehhez természetesen hozzájárul az is, hogy a banda jelenleg sokadik másodvirágzását éli (bocs a képzavarért), és az A Natural Disastert követő ötéves tanácstalanság után úgy fel tudott állni, hogy 2012-ben elkészítette pályája egyik legjobb (sokak szerint A legjobb) lemezét, a Weather Systemst. Az ezt követő idei Distant Satellites ehhez mérten előre borítékolható csalódottságot váltott ki a legtöbbekből, pedig igazán remek kis lemez, aminek ha mást nem is, annyit biztos köszönhetünk, hogy a megjelenése okán újra vendégül láthattuk a Cavanagh családi cirkuszt.

 

Az Anathema ugyanis jó ideje családi vállalkozásként működik, főleg, amióta John Douglas dobos/billentyűs/mindenes tesója, a csodálatos Lee Douglas is állandó tagja lett a bandának. A hangját mondjuk hallhattuk már korábban is a lemezeken, de teljes jogú énekesként való foglalkoztatása nagyon jó döntés volt, erről ezen az estén is egyértelműen megbizonyosodhattunk. Ahogy azt már említettem, az Anathema doom/death metalként indult még a ’90-es évek elején, ami után folyamatosan haladtak egy sokkal letisztultabb, alternatívabb hangzás felé, amiben a brit progresszív zene hangképei és finoman fájdalmas retrospektív érzelemvilága érvényesül elsősorban. Ebből persze következik, hogy a régi dolgaikat szinte már soha nem veszik elő, és maximum az Alternative 4-ig merészkednek el a visszatekintésben. Ez a mostani koncerten különösen igaz volt, hiszen a műsor gerincét szinte teljes egészében a Weather Systems és a Distant Satellites adta. Ettől előzetesen kissé tartottam is, mert nem szerettem volna, ha langyi cipőbámulásba szelídül az este a Mother’s Cake őrülete után, de a félelmem – hála az égnek – teljesen alaptalan volt.

 

Két dolog derült ki ugyanis rögtön a koncert megkezdése után: az egyik, hogy az Anathema tagjai mocsok jó zenészek (sok dalban érzékelhető volt, ahogy „borul a paraszt” az egyenesnek tűnő, de valójában ravaszul tört és páratlan ritmusok tapssal való lekövetésénél), a másik pedig, hogy a metalos énjüket a zúzás tekintetében egyáltalán nem hagyták el. Ezt a közönség is hasonló energiákkal hálálta meg, és az emberek kis híján szétverték a házat egyik-másik nagyobb slágerre. Vincent is a turné egyik legjobb állomásának nevezte a bulit, és még meg is utaztatta magát a tömegen a levonuló „Twist and Shout” alatt.

 

És annak ellenére, hogy tényleg mindössze három régi számot vettek elő („Closer”, „A Natural Disaster” és „Fragile Dreams”), nem hiszem, hogy bárkinek kifogása lett volna a teljes „Untouchable” és „The Lost Song” saga, meg az éteri „Ariel” ellen (még egyszer ki kell emelnem Lee Douglas nagyszerűségét). Az már magától értetődő, hogy itt is minden kristálytisztán szólt, és úgy en bloc minden jó volt, szép volt és mindennel meg voltunk elégedve. Még sok hasonlót.