Főkép

Annak ellenére, hogy a metal színtér egyik leginkább megosztó csapata az In Flames, a Barba Negra bejáratától a Prielle Kornélia utcáig kígyózó tömeg első blikkre nem igazán tűnt megosztottnak. Sőt, a svéd banda különböző korszakaira jellemző stílusú emberek is szépen megfértek egymás mellett, és mindannyian égő arccal, bár kissé türelmetlenül csődültek be a koncertterembe, ahol azért szerencsére jól szétterült az embersereg, így a kis ráhagyással pontosan kezdő While She Sleeps legénységét már egy tisztességes, de nem egymás aurájában fuldokló teltház várta.

 

A brit post-hardcore zenekar nem sokat finomkodott, egy laza félórás, ötszámos csapással nyitotta meg az estét. A setlist alapján egyértelmű volt, hogy izommal, és nem dallamokkal vagy ésszel akartak nyerni, de hogy amit műveltek, hatásos volt, az biztos. Lawrence Taylor énekes hergelte a népet, lemászott a tömegbe, moshpitet szervezett, úgyhogy volt minden, mint a céllövöldében. Talán egy kissé túlságosan is arcba mászóan tolta, de legalább felrázta az egyébként még a vasárnapi ebéd kajakómájában leledző (szerinte „szánalmasan” halk) közönséget. Számomra a csúcspont az „Our Courage, Our Cancer” volt, ami lemezen is hatalmasat szól, de élőben még átütőbb volt. Lawrence-nek amúgy nem tudom, mi a helyzet a torkával, amióta megműtötték, de a beszédhangja nem volt épp a legpihentebb (üvölteni azért üvöltött, ahogy kell), pedig sem a nyáron, sem szeptemberben nem játszották halálra magukat. Remélem, a turnét kibírja komolyabb hangszálgond nélkül, és hamarosan új lemezt is hallhatunk majd tőlük.

 

Ezek után gyors átszerelést követően már kezdett is az este egyetlen tengerentúli bandája, az As I Lay Dying romjain alakult Wovenwar. Előzetesen féltem attól, hogy az Oh, Sleeperes Shane Blay-jel színpadra álló korábbi As I Lay Dying tagok majd valamit nagyon erőszakosan bizonyítani akarnak a koncert alatt, és szóban, meg amúgy is mindenben megpróbálnak elhatárolódni a gyilkosságra való felbujtás miatt hat év börtönre ítélt régi frontemberüktől, Tim Lambesistől, de szerencsére nem így történt. Nagyon lazák voltak, és a lemezen némileg generikus, sótlan dallamos metal(core)t olyan királyul és görcsmentesen tálalták, hogy nálam egyértelműen ők nyerték az előzenekarok versenyét. Az énektémák végig szépen szóltak, Shane és Josh Gilbert pedig olyan tisztán terceltek egymásra, mintha csak egy sváb fiúkórusból léptek volna elő. Bár a koncert a végére kicsit megzuhant (azért csak elkélne egy-két izgalmasabb tétel is a nagy egyféleségben), jó volt látni, hogy a bandatagok ilyen könnyen túl tudtak jutni azon a krízisen, amit az anyazenekaruk szétszéledése jelentett, és szívvel-lélekkel vetették magukat az új dalok megírásába és a koncertezésbe. Én pedig adok a bemutatkozó lemezüknek még egy esélyt, hátha az emlékek kicsit feljebb tornázzák majd a lelkesedésemet.

 

A Wovenwar levonulását követően aztán hamar felkerült az In Flamestől már megszokott, a színpadképet eltakaró lepedő (bár sok értelmét nem látom, mert nem nagyon van mit takarni), hogy aztán takkra pontosan fél tízkor nekiugorhassunk a fő attrakciónak. A modern In Flames a metalvilág egyik mostohagyereke, és ahogy az elején is említettem, óriási divat őket köpködni, elsősorban azért, mert egyáltalán nem félnek új (ne adj’ isten populáris) elemeket vinni a zenéjükbe, ezzel pedig könnyen kicsapják a biztosítékot a hithű fémharcosoknál. Az előbb mostohagyereket írtam, pedig valójában inkább tékozló fiúk ők, akiktől a legtöbben még mindig azt várják, hogy visszatérjenek a Claymannel (vagy még szigorúbban a Colonyval) elhagyott dallamos, göteborgi death metalhoz. Van azonban egy szomorú hírem: erre az ég egy adta szent világon semmi esély nincs. Björn Gelotte-ék láthatóan jól érzik magukat mindegyik zenei világban, de már csak az énekes Anders kinézetéből ítélve is elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is lecsengjen a numetal és alternatív rock mánia. És mindazzal együtt, hogy én is a Colony-t tartom az In Flames legjobb lemezének, az állandó megújulás sokkal szimpatikusabb, mint az, ha egy banda folyamatosan ugyanazt a lemezt készíti el (általában egyre romló színvonalon). A legfrissebb, Siren Charms című album például kifejezetten királyra sikerült, abban a klasszikus értelemben, hogy egész egyszerűen jó dalok vannak rajta. Ha az ember elvárások nélkül közelít hozzá, nagyon kellemesen csalódhat.

 

Ezen az estén is biztos voltak, akik kellemesen csalódtak ezekben a tételekben, mert a svédek elég szép számban képviseltették őket a setlistben, és élőben talán még inkább működtek, mint felvételen. Az egyetlen érzékeny pont Anders nyafogó hangja lehet, illetve lehetett volna, mert a saját nem túl tág határain belül szerintem jól teljesített, főleg a koncert elején (bár igaz, hogy ez még csak a második állomás a turnén), annak ellenére, hogy a hangzás nem igazán állt mellé (elképesztően döngött a mély, és kevés volt az ének végig). A dalszerzés terén pedig lehet, hogy In Flamesék megérezték Jesper Strömblad távozását, de a szólókon egyáltalán nem hallatszott, hogy valaki hiányozna, mert Niclas Engelin és Björn remekül elboldogultak a témáival.

 

Amúgy az egész zenekarban láthatóan nagyon jó hangulat uralkodik, sokat vigyorogtak, Anders bevallotta, hogy titkon imádja a Scorpionst és Klaus Meinét, és az egyik elsősoros rajongó telefonjával még egy videót is csinált az „Only for the Weak” elején. A buliról talán csak azok távoztak csalódottan, akik vagy szívből gyűlölik a Siren Charmst, vagy szerettek volna több első korszakos dalt hallani. Mondjuk az, hogy a The Jester Race-ről semmi nem volt, tényleg fájdalmas: a „The Chosen Pessimist” helyett igazán beférhetett volna valami, pláne, hogy ott le is ült a hangulat. Persze a végére azért visszatért, és a „Take This Life”-fal sikerült feltenni az i-re a pontot. Mindent összevetve remélem, svéd barátaink következő gyűlöletes lemezükkel is eljönnek majd, mindazokkal egyetemben, akik bár kutyázzák őket ilyen-olyan fórumokon, soha nem hagynák ki egyetlen fellépésüket sem.