Főkép

A kellemesen napsütéses időnek köszönhetően nagyrészt eltűntek a tegnapi eső nyomai. Persze azért az árnyékos helyeken maradt sár rendesen, tehát ajánlott volt, hogy az ember többször nézzen a lába elé, mint általában. Kezdésként a Petőfi Rádió-Volt Fesztivál színpadán fellépő We Are Rockstars nevű formációt választottam. Valamikor egy-két évvel ezelőtt futottam beléjük egy teljesen más jellegű rendezvényen. Már akkor kiderült, hogy az indie popban utazó csapat lendületes muzsikája – megfűszerezve a ’60-as évek beat illetve a ’80-as évek szintipopjával – igencsak kellemetes. A mostani koncertjük is ilyen volt, és bár nem álltak tömegek a színpad előtt, Ligeti György (ének) és csapata nagyon odatette magát azért, hogy felpörgessenek bennünket a mai napra.

 

A koncert után az időközben befutó Z-vel átbandukoltunk a Világfalu Színpadhoz, ahol a Gasmac Gilmore lépett fel. Az osztrák zenekar igazi csemegének ígérkezett - zenéjük klezmerből, polkából, balkáni fúvószenéből és kőkemény metalból építkezik, ami valami fantasztikus és lehengerlő eleggyé áll össze. Egyszerűen nem lehet nem szeretni sem azoknak, akik a fémzenéért rajonganak, sem azoknak, akik a könnyedebb, táncolható, világzenében utaznak, vagyis simán elfértünk egymás mellett metalosok és világzene rajongók. És persze táncolt és ugrált is mindenki, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És akkor az első fekete pont. Nem tudom, mi a fene történt, beszólt valaki „odakintről” vagy a hangmérnök üthette be fejét, de egész egyszerűen kritikán aluli volt a hangosítás. A dobszerkóból a lábdobon kívül semmi nem szólt kifelé, az énekből és a hangszerek nagy részéből pedig eltűnt a magas hangtartomány. Igencsak kellett fülelnünk néha, mert esetenként élvezhetetlen és értelmezhetetlen massza lett a produkcióból. Hogy engedheti ezt meg magának valaki egy nyílt színpadon, Európa egyik legjobb és legrangosabb fesztiválján?

Kicsit dúlva-fúlva, de azért a zenétől feldobva visszasétáltunk a Petőfi Rádió-Volt Fesztivál színpadához, hogy végignézzük a Subscribe koncertjét. A Fonogram-díjas, a hardcore metalt néhol népzenével, jazzel, reggae-vel esetenként funky-val ötvöző csapatot remélem nem nagyon kell bemutatnom. A zenei sokféleségen kívül Tilk Máté és Csongor Bálint énekhangja igazi védjegyévé vált a zenekarnak. A fiúk most sem okoztak csalódás, olyan szinten odavertek a hozzájuk képest igencsak lágy felhozatallal dolgozó fesztiválnak és a látogatóknak, hogy azt hittem, menten ledől a színpad. Egymást követték a „slágerek”, aminek eredményeként szép kis tömeg gyűlt össze a keverőpult előtt. Ami igazán örvendetes volt számomra, hogy nemcsak honfitársaink alkották a közönséget, hanem igen sok külhoni látogató is hallgatta – pardon, zúzta – végig a koncertet. Bálint meg is jegyezte, hogy valószínűleg ők idén a legkeményebb zenekar a Szigeten. Ezzel nagyjából egyet is kell értenem. Természetesen most is megénekeltették a közönséget a fiúk; öröm volt látni, hogy a szövegismerettel nem volt baj a közönség soraiban. A Subscribe-nak tehát sikerült feledtetnie az előző koncert okozta felindultságunkat, aminek eredményeként határozott megelégedettséggel és mosollyal az arcunkon igyekeztük át a Pop-Rock Nagyszínpadhoz.

 

Madness. Ugyan fel voltunk dobva, de valahol egy kicsit tartottunk is tőle, hogy a koncert előtt a Nagyszínpadnál lezajlott color party még folytatódni fog az angol zenekar fellépése alatt is, de szerencsére nem így volt. Nem tehetünk róla, de mi már nem vagyunk vevők az ilyesmire, legyen az bármennyire is buli, poén, közösségi élmény vagy a fene tudja mi. Az 1976-ban alakult – a zenéhez értő „szakemberek” szerint határozottan nem ska, szerintem meg inkább az, mint bármi más – zenekar az eltelt évek és a három hiányzó tag ellenére is hozta a formáját és jól megtáncoltatott minket. És akkor a második fekete pont. Aki hallotta a koncertet, az táncolt rá. A színpadtól nagyjából hatvan-hetven méterre, a hangfalak előtt állva, normál hangerővel beszélgettek egymással az emberek és simán elnyomták a zenét. Szánalmas, ami tegnap zajlott a Madness fellépése alatt. És hiába mozgott másfelé az ember – mozogni lehetett, ugyan tele volt a nézőtér, de elég szellősen voltunk –, ott is ugyanazt hallotta, illetve nem hallotta, mint az első sorban. Szóval ilyen lehalkított táncmulatságban volt részünk és hiába szállította a zenekar egymás után a slágerré vált, ikonikus nótákat, az állandó beszélgetések zaja igencsak csökkentette az élvezeti értéket. El is keseredtünk rendesen, hogy a több évtizede kedvelt, számunkra az egyik alapot jelentő zenekar koncertjéből ez lett.

The Prodigy. Kedvelem őket a létezésük óta, néha ezt vagy azt a lemezüket hallgatom és nekem egyáltalán nem okoz problémát, ha évente látom és hallom őket a Szigeten. A „hallom”-on van a hangsúly. Nem akarom ragozni, hiába nyomtak a srácok eszméletlen show-t a színpadon, egyszerűen vállalhatatlanul szarul szólt az egész koncert. Négy-öt szám erejéig bámultuk egymást Z-vel és az időközben csatlakozott S-el, majd azt mondtuk, hogy ebből elég és otthagytuk a koncertet a fenébe, mert ami ott zajlott, az a zene megcsúfolása.

 

Magamból kissé kikelve és rettentően idegesen a Tribute Színpad backtsage-ébe menekültem, ahol a Hollywood Rose tagjai – és némi Jesse-től kapott viszkikóla (még egyszer köszönöm! – lenyugtattak. Amíg a srácok a fellépésükre készültek, az élet nagy dolgait dumáltuk meg egymással. Aztán az egészet elfelejtettük egy jó darabig, mert indult a buli. Nem sok koncertet láttam-hallottam hátulról, jobban szeretem szemből látni, mi zajlik a színpadon, de hát ha adva volt a lehetőség, akkor éltem vele. Ahogyan azt már tapasztalhatta a zenekar bármely koncertjén jelenlévő, most is egy ízig-vérig profin kivitelezett Guns N’ Roses „showműsornak” lehettünk szem- és fültanúi. Egymást követték a „nagy klasszikusok”, amelyekre a közönség az első pillanattól fogva rá is kattant. Ugyan nem láttam teljesen a színpad mögül, hogy hányan tették le a voksukat ma este a Hollywood Rose mellett, azt bizton állíthatom, hogy a színpaddal szemben lévő italmérésig tömött sorok álltak. Bocsánat, nem álltak, hanem ugráltak, táncoltak, tapsoltak, énekeltek – amit épp Jesse kért vagy csak önszorgalomból.

 

A koncert elég rendesen helyrerázott az átélt megrázkódtatások után és így, ha kicsit felemás érzésekkel is, de „normál” állapotban vágtam neki az éjszaka további részének…