Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: 22. Sziget Fesztivál 4. nap – 2014. augusztus 16.

Legszívesebben azt írnám a Sziget Fesztivál (hivatalos számozásban) negyedik napjáról, hogy érdektelenség okán elmaradt. Ez persze több szempontból sem lenne tisztességes (főként azzal a zenekarral szemben, aki megmentette számomra a napot a teljes letargiától), ám ettől függetlenül egész nap az járt a fejemben szinte minden egyes koncert közben, hogy mennyire vérszegény produkciót látunk. Lehet, hogy csak az én ízlésem nem egyezett ezúttal a tömegekével, hiszen azért a nagyszínpados fellépőkön például elég sokan megjelentek, de egyszerűen alig találtam olyan koncertet, amit szívesen hallgattam, hogy aztán ne is meneküljek el két szám után…

 

Kezdve rögtön a Bombay Bicycle Clubbal, akik előtt ugyan voltak annyian, mint mondjuk az előző napi Kornon, de a zenéjük nem hozott különösebben lázba. Tovább is indultunk tehát D. barátommal, hogy kicsit megnöveljük a pecsétgyűjteményünket – a tavalyi Szigettől kezdődően ugyanis a programfüzetnek tekinthető „útlevélbe” lehet gyűjtögetni különböző helyszíneken pecséteket. Egyes helyeken valamilyen feladatot kell teljesíteni (mondjuk végigmenni a Lumináriumon vagy a Tarot Labirintuson, ami önmagában annyira nem szörnyű feladat, ám ehhez végig kell várni egy bő félórás sort), másokat viszont elég csak meglátogatni, így jutottunk el például a Cirque du Sziget helyszínre is, ahol – ha már arra jártunk – elcsodálkoztunk kicsit a zsonglőrök ügyességén. De jártunkban belebotlottunk utcazenészekbe is, vagy például abba a közösségi hangszerbe, ami a bejárathoz közel található, s mindenki nyugodtan ütögetheti harangjait, dobolhat különböző részein és így tovább, hátha a nagy kakofóniából valami hangulatos zaj áll össze. Ez általában persze nem szokott sikerülni, de azért volt már olyan, hogy egészen ütemes „dalt” hallottunk.

 

Körutunkat a Nagyszínpadnál fejeztük be, ott ugyanis éppen kezdett a Punnany Massif. Az ingben-nyakkendőben színpadra lépő srácok bár nem épp hatalmas közönség előtt zenéltek (legalábbis a többi szigetes koncerthez képest), azért nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a dalokba. Amelyekkel viszont nem volt minden a „megszokott”: az ismert dalokat is egy kis változtatással énekelték (ez korábbi koncertjükön is előfordult már, de most lényegesen nagyobb volt a különbség), mintha kicsit nagyobb teret adtak volna a hangszereknek, ami alapvetően egyáltalán nem lenne probléma, csak így mintha valami félrecsúszott volna – nem éreztem annyira magaménak a számokat, nem tudtam olyan örömmel énekelni őket, mint általában. Ennek köszönhetően kicsit felemás lett ez a koncertélmény, pedig még konfettieső és füst is volt. Azonban miután a koncertet követően hamarosan kezdődött a Color Party, gyorsan menekülőre is fogtuk, hiszen nem volt kedvünk a nyakunkba kapni egy adagnyi színes festéket.

 

Utunk a Subscribe-hoz vezetett, akiket eddig nem sokat hallgattam, de most arra is rájöttem, hogy miért: egyszerűen nem az én zeném, amit játszanak. Nem vagyok ellene a kemény zúzásnak, de túl zajosnak tűntek a dalok, a szöveg mintha elsikkadt volna (pedig a frontember nagy szenvedéllyel üvöltötte), ami persze lehet, hogy a hangosítás hibája is, ám szerintem jobb körülmények között sem lettem volna lelkesebb, noha Csongor Bálint még stagedivinggal is próbálkozott. A Nagyszínpadon közben kezdett a Madness, egy hetvenes években alakult ska zenekar, de olyan érzésünk volt, hogy le is ragadtak a hetvenes években: hiányzott minden frissesség, minden újdonság, sőt, mindenféle energia és kirobbanó öröm is a koncertjükből, így két-három szám után inkább továbbálltunk. Már csak azért is, mert kezdenie kellett volna a Jagwar Ma-nak, de egy jó negyedórával csúsztak, ami után csak még nagyobb volt a csalódásunk, hogy a zenéjük nem igazán nekünk való: „ambient-chillwave izé”, írtam fel a jegyzetemben, de ezt egyszerűen nem tudtuk másfél számnál tovább hallgatni.

 

Miután már azt hittük, hogy ez a nap menthetetlenül elveszett számunkra, és tényleg nem fogunk semmi igazán kiemelkedőt hallani, jött a Szabó Balázs Bandája. Az elmúlt néhány hónapban sokat hallgattam a számaikat (főként az új lemezüket, ami különösebb túlzás nélkül gyakorlatilag tökéletes), így hát mindenképpen el szerettem volna jutni valamely fellépésükre – mivel azonban a Szigeten a külföldi együttesek élveznek mindig prioritást, ezért kicsit késve érkeztünk a Petőfi Rádió - Volt Fesztivál Színpad elé. Ahol egy olyan barátságos, szerény és jókedélyű zenekar fogadott minket, akiket tényleg öröm hallgatni. Szabó Balázs végig nagyon személyesen játszott, érezhetően kitárta szívét-lelkét nekünk, amire zenéje csak rásegített, hogy aztán tényleg katartikus pillanatokat élhessünk meg közösen. A csúcspont természetesen a megzenésített Radnóti-vers, a „Bájoló” volt, aminek az elején csupán a cselló, a gitár és a többszáz éneklő hangja hallatszott. Olyan pillanatok ezek, amelyekért mindig megéri koncertekre járni: érzed, hogy valami hirtelen elkapott, valami egészen a lelkedig merészkedett, s feltölt erővel, energiával, érzelemmel, amivel aztán a következő percek, órák, napok is örömmel és boldogsággal telhessenek.

A szombati nap sem telhetett el elektronikus fülkínzás nélkül, ezért a nap legnagyobb neve, a The Prodigy következett. Ahol egyrészt megjegyeztem magamnak, hogy a közönség nem kifejezetten jól nevelt (és akkor ez egy nagyon barátságos eufemizmus volt a részemről), másrészt pedig, hogy maga a koncert nem különösebben jó. Újfent lehet, hogy csak a hangosítás zavart be, de a dalaik mintha egybefüggő, zajos és torz masszává álltak volna össze, amiből néha átsejlik a néhány ismert számuk, és akkor egy-két percig lehet üvölteni, de aztán visszaáll a zaj, és újfent nem tudom, hogy mit hallgatok. Ezen az sem sokat segített, hogy a kivetítőt teljesen el lehetett feledni, ugyanis szemmel láthatóan úgy gondolta a kezelője, hogy jó ötlet, ha felnyal néhány LSD-bélyeget a koncert kezdete előtt – ezért a kamera képén mindössze pörgő-villódzó foltokat és rendkívül zajos, sötét felvételeket lehetett látni.

 

Ha már túléltük az elektronikus őrületet, akkor némi rockra vágytunk, úgyhogy benéztünk a Guns N’ Roses-ra, pontosabban a talán legjobb magyar tribute zenekarra, a Hollywood Rose-ra, akik igen ügyesen és szórakoztatóan nyomták egymás után az ismert dalokat. Miután elég későre járt már, úgy gondoltuk, ideje megnézni a Tábortüzet – az idei újdonságok közé tartozik egy olyan helyszín is, ami csak éjjel 11-12 fele indul be. Egy közepesen nagy tábortűz körül tíz-húsz ember üldögélt békésen (ami különösen jól esett a szeles hidegre forduló időjárás miatt), mályvacukrot sütögettek a lángnál, a háttérben pedig lelkes amatőrök zenéltek. Alapvetően nagyon kellemes helyszínnek gondolom, amennyiben megmarad, jövőre több időt is el kellene itt tölteni. A nap zárása a Budapest Bár koncertje lett (az A38 sátorban ugyanis természetesen megint teltház volt), akik érkezésünkkor éppen a híres Simon & Garfunkel dalt, a „The Sound of Silence”-t énekelték. Miután a folytatásban olyan számok következtek, amik nem tudtak igazán megmozgatni minket, inkább hazafele indultunk – hogy aztán a vasárnap következő nagy finálét már minden energiánkat mozgósítva tudjunk élvezni.


Szabó Dominik - 2014. augusztus 17.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!