Főkép

Dagonyában gazdag nap virradt az Óbudai-sziget földútjaira, ugyanis miután csütörtök délutánig szinte folyamatosan esett az eső, mindent ellepett a sár. Persze miközben elindultam itthonról, úgy tűnt, hogy az eső sem fogja még órákig abbahagyni, azonban ahogy túljutottam a K-híd emberáradatán, mintha gombnyomásra elállt volna az égi áldás. Ez mondjuk egyáltalán nem probléma olyan szempontból, hogy így legalább nem súlyosbodott tovább az utak állapota, és a koncertek élvezése sem ütközött komolyabb akadályokba – illetve mégis, de erről majd később, egyelőre annyit jegyeznék meg, hogy a csütörtöki napon teltházas volt a Sziget Fesztivál. Ami azért igen szép eredmény egy esőben és sárban gazdag délután. De vajon mi lesz még a hét végén?

 

A napot a Mary PopKids kezdte a Nagyszínpadon, amit a Nagy-Szín-Pad nevű versenyen elért első helyezésükkel érdemeltek ki (ez volt az a megmérettetés, amiben közepesen ismert magyar bandákat szerettek volna felfuttatni és nagyszínpados koncerthez juttatni). Mivel az eső miatt csak késve sikerült elindulnom, a fellépésükről lemaradtam, és arról sem tudok nyilatkozni, hogy mennyien voltak, pedig kíváncsi lennék rá, hiszen a nap bővelkedett olyan fellépőkben, akik megérdemelték (volna) a Nagyszínpadot. Helyettük inkább a Russkajával indítottunk, ami tényleg remek választásnak bizonyult: szerettem volna már egy ideje meghallgatni élőben is ezt az orosz ska-metal bandát, de most végre megtudtam, hogy a legfontosabb orosz szó a „boroda” (szakáll), milyen is az a „Psycho Traktor” (ilyen viccesen felvezetett circle pitet sem hallottam még), na és persze, hogy miként hangzik a „Wake Me Up” orosz akcentussal.

 

De aztán a koncert vége előtt továbbindultunk, ugyanis míg a Russkaja évente (többször is) fellép hazánkban, addig a Bastille közel sem – valószínűleg az is ezt tükrözi, hogy a Nagyszínpadnál annyi ember tolongott, mint máskor a nap legnagyobb fellépőjénél. Úgy harmincezer néző volt kíváncsi a bokáig érő sárban toporogva a brit zenészekre, és azt kell mondanom, hogy megérdemelten: jó koncertet adtak. Zenéjük, felállásuk, stílusuk, de még a dobok nagyfokú jelenléte is az előző napi Imagine Dragons-re hasonlított, így bár sok újdonságot nem kaptunk, azért remekül szórakozhattunk. A koncert vége felé a frontember, Dan Smith még a színpaddal szemben található óratoronynak díszített keverőpulthoz is elsétált, hogy egyik dalát annak tetejéről adja elő – hogy aztán a fináléban az „Off the Night”-tal és a „Pompeii”-jel pedig könnyedén lehengereljen mindenkit.

A Bastille után elkezdett fogyatkozni a tömeg, úgyhogy meglepő módon azt vettük észre, a co-headliner Lily Allen második magyar megjelenésén kevesebben vannak, mint a brit indie rock bandán – azért persze a hölgynek sem kell szégyenkeznie, még mindig tízezrekben mérhető a megjelentek száma. Mégis, sajnos a zenéje már közel sem volt olyan izgalmas, pedig mindent bevetett: feneküket rázó táncosok (akik egy dal erejéig kutyafejet is húztak), a színpadon világító cumisüvegek, maga Lily Allen lenge öltözékben (és magassarkúban), ám ez mind kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a „kemény magon” kívül másokat is lekössön. Ezt az példázza a legjobban, hogy amikor nyolc óra magasságában, a koncert közepén elkezdődött a „Strandlabda party” ötezer színes strandlabdával, akkor a tömeget hirtelen az ütögetni való (gyakran elég sáros) labdák jobban lekötötték, mint a fellépő.

 

Miután nem tartozom az énekesnő elszánt rajongói körébe (és hát a hangja sem nyűgözött le), inkább az Irie Maffia sátras fellépése kezdett vonzani – hogy aztán rájöjjek, hamarabb kellett volna váltani. Nem mintha tele lett volna az A38 sátra (ez egyébként kifejezetten jól esett az elmúlt napok állandó tolongása után), ám a még így is többezres tömeget jó hangulatra ösztönözte (a különleges ruházatban megjelenő) Sena és csapata. „Az Irie Maffia a szegény emberek Seeedje” – kaptam el egy félmondatot tavaly a Seeed koncert után a vip-szekcióban, s akkor a német zenekar hatása alatt hajlamos voltam egyetérteni, de így utólag egyáltalán nem adok igazat: az Irie Maffia az elmúlt években egy kifejezetten ütős bandává nőtte ki magát, akik elképesztően jó bulikat képesek könnyedén összehozni. Jövőre muszáj lesz megnézni az egész koncertet…

 

A nap első számú fellépője a Macklemore & Ryan Lewis volt, s ennek megfelelően újra megtelt a Nagyszínpad előtti rét a rapperre és a DJ-re várva. És hát a közönség elég rendesen végigbulizta a másfél órát, pedig szerintem csak két igazán ismert száma van a duónak (amit aztán rendre el is lőttek a koncert első felében). Azonban hiába a látványos konfetti vagy a lángoszlopok, maga a koncert nem volt különösebben kiemelkedő. A rap esetében nem árt, ha a szöveget lehet érteni, de nálam nem szólt különösebben jól az ének, ráadásul az sem sokat segített, hogy Macklemore olyan hosszú átvezetőket tartott, ami alatt mások egy újabb számot nyomnak le. Gyakran felesleges volt ilyen hosszan beszélnie, mert bár éreztem, hogy erősen próbálkozik a közönség megnyerésével, annyira nem karizmatikus személyiség, hogy ez könnyedén sikerüljön is. Ettől függetlenül persze a „Can’t Hold Us” és a „Thrift Shop” alatt sajátságos népünnepély kerekedett – és azért az sem elhanyagolható, hogy tényleg hihetetlenül sokan voltak kíváncsiak a duóra.

 

Miután azonban úgy sejtettük, hogy az A38 hamar meg fog telni az utolsó nagyszínpados dal után, hamar be akartunk sietni a sátorba Stromae koncertjére – ám hiába volt még egy óra a kezdésig (Macklemore-ék vége előtt elindultunk, hogy biztosan a tömeg előtt érjünk), de már olyan emberáradat fogadott, amire egyáltalán nem számítottunk. Nem elég, hogy a tizenkétezer főt befogadni képes sátor tele volt, de még legalább kétszer-háromszor ennyi ember szeretett volna bejutni, ez pedig olyan tolongást és lökdösődést eredményezett, amiben szerintem senki sem vett részt szívesen. Mi is inkább kimenekültünk a tömegből (a sátorba beverekedni magam nem volt kedvem), hogy inkább a partvonalról figyeljük, ahogy a Nagyszínpad felől folyamatosan áramlanak az emberek, pedig az A38-ban már nincs több hely. Ezúttal valamit nagyon elméreteztek a szervezők, Stromae-nak a Nagyszínpadon lett volna a helye, nem pedig egy számára már kicsi sátorban (ahol állítólag szintén nem volt túl barátságos a helyzet, még mentőt is láttunk).

 

Ezek után az egyébként sem túl szárnyaló hangulatom (hiába, ez a sáros-dagonyázós stílus nem a kedvencem) némileg tovább csökkent, de bíztam abban, hogy majd a Ganxsta Jazz névre keresztelt formáció rendbe rakja, és valami újdonságot, meglepőt és váratlant kapok (netalán lesz némi köze a jazz-hez). Persze amikor nagyjából a második szám után elhangzott az „Amúgy volt valaki, aki tényleg jazz-t várt? Hát, akkor jól ráb*sztatok.” mondat, akkor már éreztem, hogy a mai napot addig kell abbahagyni, amíg nem süllyedünk még mélyebbre (képletesen és szó szerint is). Így aztán a szokottnál korábban hagytuk el az Óbudai-sziget területét, de miután a számomra kevésbé érdekesnek tűnő program miatt egyébként is inkább amolyan pihenőnapot terveztem tartani (rákészülvén a folytatásra), ezért az éjjeli HÉV-en nem a csalódás, hanem a jóleső fáradtság uralta a lelkiállapotomat. Úgyhogy jöhet az utolsó három nap…