Főkép

Furcsa nekem ez az „öt plusz két” napnyi fesztivál, hiszen állítólag az öt „normális” napon lesznek az igazán nagy produkciók, ez a kettő még csupán bemelegítés az igazán nagy bulikra – ehhez képest a -1. és a 0. napon olyan tömegek zarándokoltak el az Óbudai-szigetre, amit egyáltalán nem vártam (vagy ha ez tényleg csak a kezdet volt, milyen lesz a hét második fele?). Már hétfőn, a Blink-182-re is kíváncsi volt jó harminc-negyvenezer ember, de ma már egy közepesen nagy város lakossága tombolt a Nagyszínpad előtt… de talán ne szaladjunk ennyire előre.

 

A napot az idén már összevont Blues-Ír Színpad előtt terveztük kezdeni, ahol a The O’Neills nevű formáció játszott éppen. Azért csak „terveztük”, mert nagyon hamar rá kellett döbbennünk, hogy a fiatal együttes még inkább csak a másnaposságból szeretné kikúrálni a nézőket: lágy hangjuk, a fuvola és a hegedű finom rezdülése olyan andalító elegyet hozott létre, ami tökéletes lehet az előző napi party után, de talán nem kezdenék vele egy napot. Nem mintha az A38 sátorban nagyobb szerencsénk lett volna: a színpad első fellépője, Brody Dalle ugyan elég karakteres hangú énekesnő (vajon ezért szeretett bele Josh Homme is?), és a zúzás is garantáltnak tűnt, a rendkívül visszhangos hangosításnak köszönhetően a sátor hátsó traktusában gyakorlatilag élvezhetetlen zajként jelent csak meg a produkció. A színpad közelében némileg javult a helyzet, de sajnos nagy megelégedésre ott sem adott okot a helyzet.

 

Nem volt hiba viszont az Anti-Flag fellépésében: aki az előző napi Blink-182 után húzta a száját a kirobbanó energiák és a fiatalos lendület nélküli punkon, az az Anti-Flagben megtalálhatta a számítását. Az amerikai srácok elképesztő lelkesedéssel vágtak bele a kemény számokba, s bár nem ismerem munkásságukat, ez az ütős hangzás engem is elragadott – persze a frontember mindent meg is tett annak érdekében, hogy a közönség ne csak passzív szemlélő legyen: volt itt énekeltetés és circle pit, középső ujj felmutatás, no és persze az elmaradhatatlan guggolós-felugrálós őrület. Hogy a koncert végén még egy dobot is tönkre vágott Justin Sane, az csak hab a tortán… Egyébként a zenekar elsősorban társadalomkritikai töltetű dalokat játszik, amiből nem volt hiány a folytatásban sem: a Ska-P lépett fel hazánkban immár ötödik alkalommal. A tavalyi koncertjüket nem tudtam hova tenni, s idén is így jártam: bár tetszik ez a ska-metal a gyakori beöltözős különszámokkal (szoknyás ördög-püspöktől a rendőrgorilláig), valahogy mégsem tudom teljesen élvezni. Talán majd a következő alkalommal.

 

 

Miután D. barátommal annyira nem lelkesedtünk a lufieregetésért, ami a Ska-P fellépése után lázban tartotta a Nagyszínpad előtti tömeget, inkább újabb felfedezőútra indultunk a Szigeten. A Világfalu Színpad (ami a korábbi világzenei helyszínt olvasztotta egybe a Roma Sátorral, az afrikai kunyhókkal, illetve a Hungarikum Faluval) környékén ugyanis még nem fedeztünk fel minden érdekességet – így futottunk bele például egy hatalmas rackajuh fából és fémből készült szobrába, miközben az óriási virágok, illetve az egyik rétre kitett öntözőkannák (amik éjjelente lágyan világítanak) látványa sem volt mindennapi. Továbbsétálva aztán egy újabb újdonságot, a Közösségi kert és tanösvény elnevezésű helyszínt látogattunk meg, s bár végig nem értünk (meglepődve szemléltük, hogy mennyire elment az idő, és sietnünk kellene visszafele a Nagyszínpad irányába), a következő napokban majd mindenképpen teszünk errefelé egy kirándulást még.

 

Eközben azonban színpadra lépett a Queens of the Stone Age – és könnyedén szállították a nap (s ki tudja, lehet, hogy az egész hét) legjobb koncertjét. Nehéz leírni azt a mindenre kiterjedő profizmust, amit a „kőkori királynők” bemutattak: nem csupán arról van szó, hogy minden hang a helyén szólt, hanem hogy érezhetően beleadták szívüket-lelküket ebbe a másfél órába. Ütős, kemény szólamaikat már lemezen is jó hallani, de élőben aztán még inkább maguk alá gyűrnek: a gitárközpontú dalok az első pillanattól kezdve magukkal ragadnak, és nem is eresztenek egészen a fináléig. A legtöbb számukat a tavalyi …Like Clockwork című albumról játszották, de persze belefért a programba néhány klasszikus is, miközben több tízezer ember hallgatta lélegzetvisszafojtva Josh Homme minden mondatát (amikor egy srác tolókocsival emelkedett fel a körülötte állók kezén, azt még ő is megdicsérte). A lassan lenyugvó nap előtt a stoner rock jelenleg talán legnagyobb bandája, a QotSA olyan koncertet hozott össze, amire még sokáig emlékezni fogunk: nagyon meg kell dolgozniuk a következő napok együtteseinek, ha ezt űberelni akarják.

 

Már éppen azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért nem a QotSA lett a nap headlinere, és miért pont egy számomra nem különösebben ismert elektronikus zenész, amikor a romkocsma-negyedből visszaérkezve megpillantottam ötvenezer embert, amint éppen deadmau5 színpadra lépésére vár. Aztán megérkezett az egérsisakos DJ (vagy producer, vagy EDM szupersztár, vagy mi is pontosan a számára kedves titulus) az egyébként igen tetszetős színpadra (kockákból összeállított formák uralták a képet), és még a Nagyszínpad előtti rét szélén is hirtelen a buli közepén találtam meg (már csak a Kockás Bár tetején táncoló lányok miatt is). Üvöltő, tomboló, táncoló, ugráló, csápoló, bólogató emberek mindenhol, s bár az ígért „opening show” a konfettieső és a színes lángok helyett kimerült az amúgy tényleg látványos színpad fényeiben és vetítéseiben, el kell ismernem, hogy itt tényleg hatalmas buli volt. Mivel engem nem különösebben hozott lázba a zene, hirtelen azon kaptam magam, hogy én vagyok a koncerten karótnyelten álldogáló figura, aki még csak nem is bólogat – úgyhogy bár értem, hogy erre a zenére hatalmas tömegek kíváncsiak, én mégiscsak szívesebben hallgattam volna még másfél órán át a QotSA-t.

 

Az estet a Paddy and the Rats koncertjével terveztük zárni – hogy aztán duplán is csalódás érjen minket. Egyrészt mivel alapból fél órás késéssel léptek csak színpadra (legalábbis a hivatalos információk szerint, lehet, hogy ők máshogy tervezték), másrészt mivel az újfent komoly problémákkal küszködő hangosítás miatt az énekből alig lehetett hallani valamit. Bár nagyon szeretem ezt az ír punk-kocsmazenét, inkább a (kiírtakhoz képest szintén félórás csúszással induló) The Bloody Beetroots felé indultunk. Szemmel láthatóan az elektronikus zenére nagy a kereslet a Szigeten, az A38 röpke tizenkétezer embert befogadó sátra ugyanis könnyedén megtelt (és még sokan ácsorogtak kint is), a véres céklák pedig a lelkesedésnek megfelelően a maximumon kínozták a fülünket és saját hangszereiket (abból is volt néhány). A tömeg miatt a biztonsági őröknek volt dolguk bőven, mi meg inkább hazafele indultunk, mielőtt tényleg elszabadul a pokol. Maradjon másnapra is energiánk, kelleni fog…