Főkép

A Dream Theater legénysége gyakori vendég a hazai koncerthelyszíneken, ami mindenképpen örömteli tény, hiszen idehaza eleve a rockzene is rétegzenévé fajult az elmúlt években, nemhogy a metal, ráadásul annak egyik kis bugyra, a progresszív metal. 1998-ban adtak először koncertet Budapesten, és az elmúlt bő 15 évben csak egy lemez (Train Of Thought) promóciós turnéja kerülte el kis hazánkat. Természetesen, erősen rétegzene mivolta miatt nem tízezrekre kell gondolni, akik veszik a fáradtságot és ellátogatnak egy-egy fellépésükre, de azért nagyjából 6-7000 emberről így is nyugodt szívvel beszélhetünk.

 

Idén egészen bíztatóan alakult a nyár koncertfronton, hiszen két nappal a DT előtt volt ugyanitt HIM, másfél hónappal korábban Limp Bizkit és a nyár elején az Alter Bridge is útba ejtette Magyarországot, tehát panaszunk nem lehet (legfeljebb mert néhány banda, mondjuk a Linkin Park vagy az Avenged Sevenfold továbbra sem jut el hazánkba). A „színes, konténeres hely” adott otthont az újabb magyar álomszínházi estnek, amely tényleg színházas lett, két felvonásban, közte szünettel és ráadással, nagyjából három órában. Szerencsére a szervezőknek sikerült elérni, hogy az egyébként kötelező 22 órai csendrendelet erre az estére kitolódhasson tizenegy órára, így tudott az előadás háromnegyed nyolckor kezdődni.

 

Kialvatlanul, szűk 300 km-es vezetés és egész napos rekkenő kánikula után nem sok kedve van az embernek koncertre menni, pláne, ha még a setlist sem nyeri el a tetszését, de mégiscsak a Dream Theater-ről van szó, akik eddig még nem adtak rossz koncertet, úgyhogy alig negyedórával a kezdés előtt bizony már ott voltunk a tett helyszínén, a Budapest Parkban, amit még mindig igényes és kulturált helynek tartok. Sokan gyűltünk össze aznap este, sajnos nem tudom megtippelni, hogy pontosan hányan is lehettünk, de a hétezret biztosan meghaladtuk. A színpadkép nem volt rossz: egy elhagyatott ház oldalát láthattuk, az ablak helyén, felül pedig a ledfal villogott. Bemelegítés gyanánt progresszív muzsika szólt (talán Rush vagy Asia), közvetlenül a kezdés előtt pedig Aerosmith. Majd a beígért időpontban elhalkultak Steven Tylerék, és elindult a show.

 

Azért (is) játszik ugyanolyan műsort minden este a csapat, mert szinte minden dalra kitaláltak egy egyedi kompozíciót: néha filmvetítés ment, vagy videoklip, amikor a dalnak volt olyanja, de erre nem egészen értem, miért volt szükség, hiszen így vagy a filmre figyelt az ember, vagy a zenekarra, egyszerre nehéz lett volna mindkettőre. Mivel a jegy nem volt túlságosan olcsó, ezért nem mindig a mozizás mellett döntöttem, viszont emiatt az egyébként érezhető kerettörténetről nem tudok beszámolni. Viszont láthattam az intro (az új album nyitódala) alatt egy nagyon ötletes kisfilmet, amelyben a zenekar eddigi albumborítóinak fejlődéstörténetét követhettük végig. Élvezetes videó volt, amivel megadták az alaphangot. (A videó nem a Parkban készült…)

 

 

Ezek után a színpadon termettek Petrucciék, és ahogy a lemezen, úgy itt is a „The Enemy Inside”-ba csaptak bele, csakhogy az förtelmesen szólalt meg. Szerencsére idővel a hangmérnök „összetolta” a pulton a hangzást, de akkor is inkább csalódott voltam, hogy az amúgy sem maradéktalanul tetsző setlistből kapásból elbántak az egyik olyan dallal, amit vártam. Ekkor a ledfalon egy kisfilmet vetítettek végig, a zenekar tagjait nem is mutatták, úgyhogy valószínűleg már ekkor elvesztettem a fonalat a történet követésében.

 

Majd a Mike Portnoy-jal készült utolsó stúdiólemezről következett a közel negyedórás „The Shattered Fortress”. A dolog pikantériája, hogy ez a szám Portnoy-ról szól, pontosabban a lemezeken át tartó, összefüggő történetet kiadó szerzemények záródarabja, amely a dobos mágus függőségéről szól. Kifejezetten szeretem ezt a dalt, azonban talán a már említett körülmények miatt nekem picit hosszúnak tűnt. Az „On The Back Of Angels”-t érezhetően többen ismerték, és nagyobb ovációt is kapott, én azonban továbbra sem szeretem annyira, pontosabban adott pillanatnyi kedv kérdése, hogy a refrénje tetszik-e, azonban a verzék és a szólórészek nagyon bejönnek.

 

A folytatásban a legfrissebb klipes dalt, a „Looking Glass”-t vezették elő. Ezzel is fura a viszonyom, ugyanis nekem ez túl „klasszikus” hangzású progresszív dal, és nincs benne modernebb megközelítésű riffelés. De nálam ez is változó, mert most a biztonság kedvéért meghallgattam újra, és nagyon tetszett, úgyhogy a visszafogottabb lelkesedésem iránta aznap este inkább a körülményeknek volt betudható. A sokat ekézett Falling Into Infinity lemezről is játszottak, mégpedig a „Trial Of Tears”-t. Többségében ez egy jó dal, csak kicsit sok benne a sejtelmes zajongás és gitárkínzás, így nálam ezen részeknél kissé vontatottá vált. Azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy milyen jófejek voltak, hiszen a refrén dalszövegét módosították, és „on the streets of Budapest” lett belőle.

 

Az új lemezről eljátszott instrumentális szerzemény, az „Enigma Machine” előadása alatt egy módfelett vicces kis rajzfilmet vetítettek, amelyben az énekes Labrie igyekszik leszámolni a banda hangszereseivel (a hatalmas dobszerkóját a hátán cipelő Mangini karaktere volt a legmókásabb). Aztán hirtelen leálltak, és Mangini dobszólója következett - eszméletlen dolgokat művelt, kicsit bohóckodott is, úgyhogy nem volt unalmas még nekem sem, aki nem tudok dobolni. Majd természetesen a szóló után befejezték a dalt is. Ekkorra már talán a fények is kellően hozzáadtak az élményhez, ugyanis elindult lefelé a nap. A lassabb „Along For The Ride”-dal továbbra is maradtunk a csapat nevét viselő legutóbbi stúdiólemeznél, míg a „Breaking All Illusions”-nel egyet visszaléptünk. Ezután elköszöntek, hiszen egy rendes színházi előadáshoz dukál egy kis szünet is - negyed óra pihenő következett. Talán a kánikula, talán a fáradtság volt az oka, de még nem éreztem igazán a hangulatot, néztem, tudtam, hogy marha jó, értelemszerűen vérprofik, de az a kis nüansz, az a plusz, amelynek következtében elvesztem a kontrollt, még nem következett be.

 

A szünetben elindult a ledfalon egy visszaszámláló 15 perctől, az emberek meg elkezdtek kifelé tódulni. miatt. Néhány perccel később elindult egy kisfilm, amelyben különféle rajongói felvételek, vicces videók, a banda dalait iskolai ünnepségen előadó nagyzenekar, és hasonló jópofaságok szerepeltek. Készítettek direkt erre az alkalomra videókat a csapat „akciófigura” alteregóival: a mérges macivá átalakuló Petrucci-figura volt a legviccesebb. Volt még pár videó a zenekarról koncertfelvételekkel, vagy amikor magukat kellett volna egy interjúra felkonferálni, de a nevetéstől nem tudták mindezt megtenni. Majd elindult egy videó, ami mintha valamelyik esti talkshow intrója lett volna, amelyben bemutatták a műsor esti vendégeit, és az aznapi sztárfellépőjét, a Dream Theater-t… Aztán hirtelen snitt, teljesen váratlanul Petrucci belekezdett a „Mirror” gyilkos kezdőriffjébe… No itt elszakadt a cérna, és elbújt belőlem a vadállat – aki ismeri a dalt, tudja miről beszélek. Mivel a dalt szinte szokás szerint a „Lie”-jal egybefűzve adták elő, ahogy az Awake-n is hallható, kb. negyedóráig nem is tudtam csillapítani az elszabadult fenevadat.

 

 

Mindez azért is érdekes nálam, mert ezt a lemezt nem nagyon hallgatom. Tekintve hogy nagyjából hatéves voltam, amikor megjelent, ez megmaradt gyerekkori emléknek. A második blokk zömében erre a lemezre épült, talán azért is, mert most van a 20. évfordulója, illetve mert ezt tekinti a legtöbb ember a zenekar alapművének. Az elszállósabb „Lifting Shadows Of A Dream”-ben bebizonyosodott, hogy két évtized ide vagy oda, Labrie-nak meg sem kottyan ugyanúgy cd minőségben kiénekelni azokat a magasakat; a végén található modulálásnál teljesen kivert a libabőr – frenetikus teljesítmény volt. A „Scarred”-et szerintem még sosem hallgattam meg, de talán nem is véletlenül, annyira nem lopta be magát a szívembe. A „Space-Dye West” megható pillanatai nagyon kellemesek voltak, de talán kicsit jobban elnyújtották, mint kellett volna. Ezt a felvonást az új lemez 22 perces epikus műve („Illumination Theory”) zárta, amit a lemezen még nem teljesen sikerült megemésztenem, élőben viszont kellemes volt hallgatni, úgyhogy mindjárt elő is keresem, és újfent meghallgatom. A fények nagyon jól megkomponáltak voltak - néha szinte epilepsziás rohamot idéztek elő, néha még szigorúbbá váltak a vörös fénytől a lefogott hangok, professzionális volt.

 

A ráadás a Scenes From A Memory négy dalára épült: fele-fele arányban instrumentális és énekes darabok. Ekkorra azért már bő két és fél órája színpadon voltak, de sem a hangszeresek, sem Labrie teljesítményén nem volt felfedezhető a fáradtság legapróbb jele sem. Jó volt átélni megint a „Strange Déjá Vu” kolosszális refrénjét (libabőr ismét, így kénytelen voltam néhány nappal később ismét elővenni ezt a lemezt), melybe azért természetesen én is bekapcsolódtam – mint ahogy a záró „Finally Free”-ben sem kellett nélkülözniük a besegítésemet. Ezután pedig vége lett, kár is lett volna várnunk újabb ráadást.

 

Nem túlzás azt állítani, hogy a csapat hibátlan teljesítményt nyújtott: Myung-ot szerintem az elmúlt bő 25 évben nem láttam még ennyit mozogni, persze nem kell megijedni, nem szántotta fel a színpadot, de mozgott, és nem csak a helyben előadott harántterpesz volt. Mangini  teljesítménye is nagyon rendben volt, ahogy Rudess produkcióját sem érheti panasz, nehéz volt nem a térdem csapkodni a nevetéstől, amikor éppen egy szabad szemmel is felfoghatatlan billentyűfutamot játszik, nemhogy belegondolni, hogy tényleg tudja, mit miután kell lenyomni a billentyűkön. Erre ő ahelyett, hogy azt figyelné, melyik billentyű hol van, inkább a kamerába nézve, grimaszolva poénkodik, és ez az attitűd végigkísérte szokás szerint az egész esti produkcióját. Természetesen nem maradhatott el a Gömöry Zsoltot megszégyenítő, nyakba akasztható szinti bevetése sem. Labrie-t gyakran szokták szidni az élő teljesítménye miatt, de ma nem érhette szó a ház elejét, csodálatos formában volt.

 

 

És végül, de nem utolsó sorban, a csapat agya, Petrucci. Érezhetően évek óta küzd a felfutó homloka okozta hiány megfelelő palástolásával, de ez a szkafander-szakáll nem biztos, hogy a legjobb megoldás, azonban szerencsére a tömegnövelőkkel már leállt, így vállalható volt a megjelenése. A külsőségek után, pedig térjünk rá a produktumára… Pontosabban szívesen rátérnék, de nem lehet olyat mondani, amit még ne írt volna le senki. Ő is, a többiekhez hasonlóan, frenetikusan hozta a különféle felfoghatatlan, nyakatekert futamokat, egyedül a „vokálozását” nem értettük teljesen. Vagyis hogy miért kellett tátognia, hiszen hallhatóan cd-ről jöttek a vokálsávok – nem értem, hiszen ha az Aerosmith például nem zavartatja magát attól, hogy Tyler hangja szól egy-egy koncerten 3-4 sávban, és meg sem próbálnak úgy tenni, mintha bárki is vokálozna, akkor Petrucciék miért foglalkoznak ezzel. De ez persze már csak az a bizonyos csomó a kákán...

 

Bődületesen jó este volt, egy pazar, szűk háromórás, igazi „színházi” előadás. Utólag visszagondolva mégsem éreztem nagy problémát azzal a setlisttel (persze abszolút ízlés kérdése, hogy ki mit hagyatott volna ki, és mivel helyettesítette volna azt). A banda szokás szerint óriási formáját hozta, gyönyörűek voltak a fények, ötletes a színpadi show. Magamat is meglepve gyakorta hajítottam el a légdobverőket, és vettem magam elé a villanygitárt – pedig ahhoz tudvalevően általában mindenki ért, de légdobban nem tudja mindenki lekörözni a színpadon szolgálatot teljesítőket. Ha felidézem a „Mirror” előadását, még mindig beleborzongom, és akárhányszor jön a csapat, bármilyen setlisttel, én mindenképpen igyekszem részt venni a koncerten. Akár már jövő héten is…